Kedves Barátom!

Nehezen tavaszodik ki, pedig minden porcikánk kívánja a jó időt. Az ember elveszti fizikai és lelki tartalékait a hosszú téli időszak alatt. Megkezdődött a nagyböjt, hamvazószerdán megkaptuk a jelet homlokunkra, amely az elmúlásra emlékeztet. Lehet, hogy sokak számára a szomorú véget jelképezi a hamvazás, de számomra inkább azt sugallja, hogy ki kell használnunk a rendelkezésünkre álló időt, nincs olyan nap az életünkben, amelyet hagyhatnánk üresen eltelni.

Kedves Barátom!

Az ember nagyon várja a tél végét, mégis úgy érkezik meg, mint a váratlan vendég. Pedig ahogy enyhül az idő, minden fokozatosan élénkül meg. Először a madarak jelzik a változást, rövid kis életükben nincs idejük tétovázásra, így hát hangos szóval kiáltják ki a tavasz közeledtét. Mi, emberek nehézkesebbek, lomhábbak vagyunk, mint ezek a fürge lények, kell ahhoz egy-két hét, míg ráeszmélünk, hogy közeledik az évszakok fordulója.
Az ünnephez kapcsolódó szokások segítenek bennünket abban, hogy oldódjon valamit a megrögzöttségeinkhez való görcsös ragaszkodás. Még a sokszor oly kellemetlen télhez is hozzászoktunk, mint annyi máshoz. A mindennapos didergést, a gyakori ködöt, a nyomasztó szürkeséget már-már életünk szerves tartozékának éreztük.
A nagyböjt a húsvétot megelőző negyven nap. A farsang mulatságait és a hosszú telet követi, olyan ez, mint egy tavaszi nagytakarítás, hogy tisztán, frissen, fellélegezve lépjünk a tavasz, a húsvét, a feltámadás ünnepe elébe. A böjt időtartama alatt tartózkodni kell az élvezetektől, s lehet egyéni felajánlást is tenni. A lényege az önmegtartóztatás, ami megtisztítja a szervezetet, orvosilag bizonyítottan is kedvező élettani hatásai vannak. Ezen felül a lemondás megtanít az önfegyelemre, figyelemre.
Eleink bölcsen alakították ki ezeket a szokásokat, mert különben készületlenül érne bennünket a Húsvét. Meg sem éreznénk, át sem látnánk minden vonatkozását. Nem tudnánk azonosulni sem a természet megújulásával, sem pedig a feltámadás gondolatkörével. Ilyenkor nem is az étkezés korlátozása a legfontosabb, hanem az, hogy méltó próbatételt tűzzünk ki magunk elé, s legyőzve rossz hajlamainkat, képessé váljunk arra, hogy megőrizzük vagy visszaszerezzük testi-lelki frissességünket.
Mindnyájan érezzük, hogy emberpróbáló időket élünk. Igaz, más korokban is voltak kemény kihívások, amelyeknek akkor kellett megfelelni. Akik megtalálták az igazak ösvényét, azok példája segít abban, hogy mi is boldoguljunk. Lehet, hogy nem váltak híressé, meg se őrizte a nevüket a krónika, mégis az ő nyomdokaikba kell lépnünk. Azt hiszem, sokszor a véletlen műve is, hogy kinek a neve marad fenn az utókor számára, vagy ki marad a háttérben. Nem is elsősorban az evilági dicsőség a fontos, nem ezen múlik, hogy milyen jelet hagyunk maga után.

Kedves Barátom!

Korunk talán túlságosan is nagy figyelmet fordít a hírnévre, néha minden érték legnagyobbikának tartja. A fiatalok sokszor álmodoznak arról, hogy valamikor hírneves emberek lesznek. Azt hitetik el velük, hogy akit naponta mutat a televízió, az a boldog és eredményes ember. Újabb és újabb fogalmak kerülnek a szóhasználatunkba, régebben megtanultuk a sztár szó jelentését, mostanában a celeb kategóriájával barátkozhatunk.
Ha jobban belegondolunk, hamar rájöhetünk arra, hogy milyen talmi is ez a csillogás, s milyen nyomorúság húzódhat meg a cifra kulisszák mögött. Lehet, hogy valakit szárnyára vesz a hírnév, de nyomorultabbá válik, mint névtelenül volt. Annál is inkább, mivel gyengeségeit, elesettségeit is világgá kürtölik. Hiába él akár luxuskörülmények között, ha nem talál örömet a drága holmikban, s lassan értelmetlenné válhat számára az egész világ. Inkább már szabadulna az egésztől.
A túlzó fogyasztásra épül társadalmunk értékrendje. Azt sugallják a reklámok, hogy minél többet tudsz szerezni, minél értékesebb holmikkal veszed magad körül, annál menőbb vagy. S ki ne ismerné ezeket az unos-untalan ismételt, belénk sulykolt viselkedésformákat, amelyekre leginkább a még mindenre nyitott fiatalok fogékonyak. Abban nőnek fel, hogy a boldog élet biztosítéka, hogy mindig a legpuccosabb holmikat kell beszerezni.
Igen ám, ha valaki elhiszi ezt, akkor ördögi körbe kerül. Amint meggyőzték, hogy vásároljon meg egy felesleges árucikket, amelyről elhiszi, hogy nagyon fontos kelléke lehet az életének, akkor azonnal felbukkan egy másik, amely még vonzóbb, ami vágyálomként lebeghet a szeme előtt. Olyan, mint a szamár orra elé lógatott csemege, amelyet a csökönyös állat szeretne megszerezni. Elindul hát a nyomába, de soha nem érheti utol, csak a nehéz kordét húzza maga után. Ezáltal örökké elégedetlenül, feleslegesen epekedve lehet élni egy hamis világban.
Mondhatná bárki, hogy a fejlődés biztosítéka az, hogy mindig mást és jobbat akarunk, mint ami régen volt. Lehet, hogy így van, de nem mindegy, hogy milyen célokat is tűzünk magunk elé, s hogyan választjuk ki az azokhoz vezető utat. Nincs annál rosszabb, ha az ember sokára eszmél rá, hogy feleslegesen vesztegetett el jelentős részt a neki kiszabott időből.

Kedves Barátom!

A nagyböjti időszak arra jó, hogy számot vessünk céljainkkal és elképzeléseinkkel. Ha mélyebbre, a felszín alá nézünk, akkor másképpen láthatjuk életünket. Hiába próbáljuk minduntalan fölöslegessé váló tárgyakkal és eszközökkel berendezni. Valójában nem azokra, hanem emberi kapcsolatokra, értelmes feladatokra van szükségünk. Ha valaki tudja, hogy számítanak rá, fontos mások számára, még arról is elfelejtkezik, hogy valaha magányosnak érezte magát. Ha nem zárja minduntalan magára lakása ajtaját, hanem igyekszik figyelni a környezetében élő emberekre - hozzátartozóira, szomszédjaira, barátaira - akkor felfedezheti, hogy igenis van küldetése. Ha mindenkihez van egy jó szava, ha úgy kel fel reggelente, hogy ismét szép napra virradt, akkor izgalmas élet várja.
Az első lépést a legnehezebb megtenni. A következő már könnyebben megy, mert továbbvisz a lendület, a folytatás szinte természetesen következik az előzményekből. A szeretet és a jóságot azok közé a kincsek közé tartozik, amelyekből ha sokat ad másoknak az ember, annál több marad belőle. Irigyelni szokták azokat, akik képesek az önzetlenségre, pedig az nem is olyan nehéz. Arra van szükség, hogy nap, mint nap nyitott szemmel és szívvel járjunk, akkor megláthatjuk azt, ami számunkra igazán lényeges lehet.
Amikor a nagyböjtben szembenézünk önmagunkkal, annak sincs más célja, hogy ez által másokhoz juthassunk el. Nem lehetnek öncélúak a próbatételek, hanem az szolgálják, hogy általuk jobbá legyünk. Fedezzük fel magunkban mindazt, amivel úrrá lehetünk a nehézségeken, szembenézhetünk félelmeinkkel, így tudunk segíteni másokon. Ha megtesszük azt a bizonyos első lépést, akkor követheti azt a többi, amelyekkel már hosszú utat bejárhatunk. Ha pedig megtaláljuk a nekünk kijelölt ösvényt, akkor végre megismerhetjük önmagunkat. Akkor állunk készen arra, hogy tanúi, majd részesei legyünk a feltámadásnak.
Hamvazószerdán homlokunkra került a jel, amely az elmúlásra emlékeztet. Kemény lecke, hogy lehetőségeink nem korlátlanok. Az életünk olyan gyertyaszál, amelynek lángja hirtelen el is lobbanhat. De a titok, a csoda bennünk van. A nagyböjt idejében még inkább, mint máskor. Üres csapongások, meddő lötyögések helyett magunkba kell mélyedni, hogy felfedezzük a lelkünkben rejlő értékeket. Merüljünk a felszín alá a csendben. S mint a bányászok a tárnában, úgy dolgozzunk, feltárva, megragadva, megfogalmazva, felszínre hozva, hogy megajándékozzuk velük a világot.

Kedves Barátom!

Nehogy elhitesd magaddal, hogy értéktelen vagy, meddő föld, üres puszta. Becsapjuk önmagunkat, ha úgy érezzük, kár is lemerülni a mélybe, úgysem találunk önmagunkban semmit. Nagy a kísértés, hogy csak a mának éljünk, ne törődjünk senkivel, csak a saját érdekeinkkel. Ez azonban hazugság. Isten gyermekei vagyunk, talán még felbontatlan levelek, melyben a Teremtő a gyermekei iránti végtelen szeretetét írta meg, fogalmazta meg csodálatosan.

Szeretettel üdvözöl: Barátod