Kedves Barátom!

Ahogy közeledik az év vége, már minden a közelgő ünnepekre emlékeztet. Ha kilépsz az utcára, a forgalmasabb helyeken szinte magával ragad a hullámzó tömeg, amely nézelődik és vásárol. Ha belenézel az újságba, bekapcsolod a rádiót vagy a televíziót, mindenhol év végi hangulat fogad. Lehetetlen elbújni, mindenütt rád talál ez a sajátos bódulat. A vakító ünnepi díszbe öltözött utcák, a zsúfolt áruházak, szerencsés esetben a sokasodó családi programok figyelmeztetnek arra, hogy milyen közel is az ünnep. Mégis, a felnőttnek egyre nehezebben támad karácsonyi hangulata.
A betlehemi csillag ma is ugyanúgy hív mindnyájunkat, mint egykor a pásztorokat. De megláthatjuk-e az égi jelet, amely elvezet a szeretet jászlához?

Kedves Barátom!

Az ember valamikor természetes kapcsolatban állt a távoli égitestekkel, őseink állati és emberi alakokat álmodtak beléjük, s a csillagképekből próbálták kiolvasni sorsukat. Ne csodálkozzunk bámulatos csillagászati tudásukon, mivel az főleg abból származott, hogy látásukat semmi sem homályosította el. Gyermekkoromban tiszta nyári éjszakákon még magam is sokszor csodálattal figyeltem a csillagok sokaságát. Emlékszem olyan ifjúkori éjszakai kirándulásokra is, amikor a hegyekben találkoztam a természet valódi fényeivel, s elámultam azon, hogy milyen rendkívüli a teremtett világ. Ilyenkor megkerestem a kis és nagy Göncölszekeret, s felderengett előttem a Tejút, Csaba királyfi égi ösvénye is.
Most meg ott tartunk, hogy utódaink lassan semmit sem ismerhetnek meg az éjszakai csodákból. Sajnos, Európában egyre kevésbé tárul elénk az éjszakai égbolt, olyan sok mesterséges fény vesz körül bennünket, amelyek Karácsony környékén még vakítóbbak. Lehet, hogy nemsokára már felfedezőutakat kell szervezni a kevésbé kivilágított földrészekre, hogy találkozzanak a csillagokkal.
Újra önmagunk ellen fordítottunk egy nagy vívmányunkat. Valamikor a haladás jelképének látták, s kitörő örömmel fogadták a villamosítást, a közutak megvilágítását, vagy éppen a különböző épületek díszkivilágítását. Most pedig rájöhetünk, hogy ennek mekkora ára van, mert olyan értéket vesztünk el, amely pótolhatatlan. Szinte egy dimenzióval kevesebbet élünk meg, mert különösen városainkban válik lehetetlenné, hogy szembesülhessünk az éjszakai égbolt szépségeivel. Ezt a jelenséget a tudósok úgy keresztelték el, hogy fényszennyezés. Ebben az elnevezésben benne rejlik, hogyan tesszük tönkre azt, ami a sötétségből kiemel bennünket, barátságosabbá téve a világot. Pazarlóan bánunk vele, ezért elveszti szépségét.
Hogyan tudnánk a tolakodó fényektől elvakítottan megtalálni a betlehemi csillagot, egyedivé, megismételhetetlenné téve az ünnepünket? Talán úgy, hogy nem törekszünk mindenáron a legcsillogóbbra, a legjobbra, a legtökéletesebbre. Nem homályosítjuk el ezzel is a látásunkat.

Kedves Barátom!

Ha beérjük azzal, amink van, nem próbálunk erőnkön felül ajándékozni, mindent túldíszíteni, rogyásig sütni-főzni, akkor talán észrevétlenül eljön a legszebb karácsonyunk. Mert az öröm és a boldogság forrása az lehet, ha ünnepi pillanatban megérezzük, hogy a hétköznapok során miért is oly kedves számunkra az otthonunk, az összes hibáikkal együtt miért is szeretjük a hozzátartozóinkat, s milyen egyszerű remények és földhözragadt örömek is éltethetnek. Békét kellene teremteni önmagunkban, majd ezáltal otthonainkban is, hogy megújuló kedvvel fogadhassuk a kisded Jézust.
Sajnos, nehezen búcsúzunk attól a rossztól, ami a részünk. Belőlünk sarjad az is, ami korlátoz és visszatart. De éppen a lényünk sötétebb oldalával folytatott örökös küzdelem hozhat változást. Ehhez azonban gyakran hiányzik az őszinte szembenézés, mert miközben tájékozottak vagyunk a világ gondjáról-bajáról, alig értjük meg azokat a folyamatokat, amelyek sorsunkat irányítják. Pedig ki kellene böngészni saját, kesze-kusza dolgaink értelmét is.
Azt mondhatod, hogy túlságosan egyszerű ez a megfogalmazás. Elképzelhető, hogy igazad van, de mindennap szembe kell nézni azzal, hogy rosszul érezzük magunkat a bőrünkben, kétségekkel és félelmekkel vagyunk tele. A felmérések és az egyéni tapasztalatok azt mutatják, hogy egyenként és közösen is nagyon borúlátóak vagyunk. Ez nem indokolatlan érzés, mögötte sok-sok egyéni és családi kudarc, rossz történelmi tapasztalat meghúzódik. Ha belegondolsz, a sorsunk nem volt soha könnyű, viharvert ennek a népnek az élete. Századokon át szinte a puszta fennmaradásáért harcolt, de az utóbbi évtizedek is nagyon ellentmondásosan alakultak. Ezért talán egyetlen nemzet himnusza sem szól olyan szomorúan a balsorsról, s a megszenvedett múltról, mint a miénk. Az is igaz, hogy arra kérjük benne Istent, hogy a múlt keservei után mutassa meg a holnap lehetőségeit. Nagyon súlyos árat fizettünk, hogy valóban valami más, valami jobb következzen, megbűnhődtük már mindazért, ami ezután jöhet.
De ahhoz, hogy valóban így legyen, számot kéne vetni a tanulságokkal. Sajnos azonban éppen ez a legnehezebb, mert nehezen tudjuk átlépni a saját árnyékunkat. Megtapasztalta százszor a Kárpát-medencében élő ember, hogy a baj ritkán jár egyedül, egyik gond követi a másikat. Rendre nagyhatalmi játszmák játékszerei lettünk, s mindenki megtanulta, hogy miként kell igazodni a külső erőkhöz. Ritkán nyílt arra lehetőség, hogy az ország népe maga döntse el, hogy miként formálja az életét, s ha mégis, az csak pillanatnyi mámor volt, nagyon hamar elmúlt, gyorsan következett a kijózanodás.
Most egy olyan európai közösség részei lettünk, amely az egység és a különbözőség sajátos kettősségében született meg. Nem feltétel nélküli engedelmességet kér, de azért előír bizonyos alapelveket, szabályokat. Mégis nyílna benne lehetőség az önálló mozgástérre.

Kedves Barátom!

Nehezen értjük meg mindezt, s még nehezebben élünk vele. Ahhoz szoktunk, hogy az éppen uralkodó nagyhatalom szabja meg, hogy milyen nyelvet tanuljunk, hogyan gondolkozzunk, s még azt is, milyen érzéseink legyenek. Csak nagyon mélyen nyílt lehetőség nyílt a bojkottra, a csendes ellenállásra, s ez lélekölő játszmák, hazugságok sorához vezetett. Ezért lassan rendeződik a fejekben a zűrzavar, gyötrelmesen alakul ki az öntudat, hogy mint adófizetők, mi tartjuk el az államot. Ezért nem kell eltitkolni jövedelmünket, de cserébe tisztességes, átlátható gazdálkodást, s megbízható szolgáltatásokat várhatunk.
Pedig ez a szemlélet az alapja azoknak a demokratikus rendszereknek, amelyek létrehozták azokat a nyugati jóléti társadalmakat, amelyekre sokszor oly irigykedve nézünk. A titkuk viszonylag könnyen megfejthető, s néhány hetes, néhány hónapos ott tartózkodás után már mindenki a bőrén is érezheti, hogy milyen más légkör uralkodik, mint hazánkban.
Nálunk valószínűleg évtizedek telnek el, míg azok az egyensúlyi állapotok kialakulnak, amelyben minden elnyeri az értelmét. A rendőrség valóban szolgál és véd, a hivatal az ügyintézésre, és nem bonyolításra törekszik, a törvények azért vannak, hogy betartsák azokat, nem pedig azért, hogy megkerüljék.
Ez legnagyobb problémánk, amelyet hiába próbálunk felszínesen orvosolni, ha a gyökereknél rejtezik a baj. Lassan értéküket vesztik a legszebb kifejezések is, mert túl sokszor használják az igazságosság, az egyenlőség, a tisztesség fogalmát. Ezekből valóban hiányt szenvedünk, de attól, hogy egy ünnepi beszédben, vagy parlamenti felszólalásban tízszer-tizenötször elhangzanak, még nem változik meg az életünk.

Kedves Barátom!

Amikor a harmadik gyertyát is meggyújtod az adventi koszorún, nemsokára vége a várakozásnak, s közel a Megváltó megszületésének napja. Mindig újabb formában emlékezünk meg róla, de a régi reménységgel. Emlékezetünkben felidéződnek saját régi karácsonyaink, a múlt ködén átviláglanak a hajdani ünnepek szelíd fényei is. Ezért ahogy a karácsony közelít, fel kell idézni önmagunkban bizalmunkat, gyermeki hitünket. Mert valóban kigyullad a betlehemi csillag, hogy elvezessen bennünket a kisdedhez, aki megtestesíti magában a reményt. Csak fel kell tudnunk fedezni ezt az igaz égi jelet a sok hamis fény között, amelyek egyre inkább eltakarják előlünk az éjszakai útbaigazítást.

Szeretettek üdvözöl: Barátod