Kedves Barátom!

Mintha még ősz közepe volna, bár közel a tél. Hiába van jó idő napközben, a hajnal már nem tudja becsapni a naptárt. Hideg szél söpör a házak között, fázósan húzzák össze magukon a kabátot az emberek. A buszon egykedvűen ülnek. Még az egymáshoz tartozók sem igen néznek egymásra. A hajnali derengés, az álmos zötykölődés - úgy látszik - nem a beszélgetések ideje. Se mosoly, se elejtett szó, de még csak emberi gesztusok sem látszanak.
A külföldiek sokszor, sok helyen elmondják, hogy országunk gyönyörű, de az emberek kedvetlenek. Nincs nevetés, vidámság, mosolygós arc, olyan szürke mindenki. Nincsenek kipirult, jókedvű, beszélgetésbe merülő csoportok, csak egyhangúság, közöny. Pedig most már meggyújtjuk a várakozás első gyertyáját, s a szokásosnál valamivel hosszabb adventi időszak után itt a Karácsony, az öröm ünnepe.

Kedves Barátom!

Régen az egyházi év ritmusa beépült a mindennapi életbe; még az ünnepeket megelőző böjt, a vigasságok elhagyása, az elcsendesedés is segítette az örömteli felkészülést. A sötét, hideg reggeleket is megváltoztathatja, megszínesítheti a várakozás, a lelki és fizikai előkészület.
Tárgyakban, látványban mi sem szenvedünk hiányt, már november elejétől aranyos díszbe öltöztetik a kirakatokat, az utcákat. Beindul a vásárlási láz, minden vacaknak akad gazdája. De vajon van-e mód, hogy kicsit lelkünket is díszbe öltöztessük? Van-e idő elgondolkozni azon, hogy mit ünneplünk, és miért is tesszük?
Húsz évvel ezelőtt, a rendszerváltás idején átléptünk olyan körülmények közé, ahol már leplezetlenül is az anyagi értékek a legfontosabbak. Most pedig elnyűtt, rosszkedvű, fásult emberek sokaságával találkozunk nap, mint nap, akik számára nehezen lehetne elmagyarázni, milyen sok szépet és jót hozott, hogy csatlakoztunk végre Európához.
A nagyáruházak polcain ugyan ott sorakoznak azok az áruk, amelyek azelőtt csak a határon túl voltak hozzáférhetőek, ezért vágyálomnak számítottak. Ilyenkor, Karácsony előtt visszatérő vásárlási láz tör ki, a boltokban mérhetetlen a zsúfoltság. A kereskedők szerint sok vevőnek ilyenkor semmi sem elég drága. Akadnak, akik direkt az értékesebb portékát keresik, s akkor elégedettek, ha az árcédulán nem valami jelentéktelen összeg szerepel.
Ebben az országban régóta divat kivagyiságból a kelleténél jobb kocsit lízingelni, többet költeni a lehetségesnél, mert a rongyrázás növelte meg sok ember önbizalmát. Abban a pillanatban pedig, amikor kicsit rosszabbra fordultak a dolgok, már minden el is úszott, olyan mértékig túl voltak méretezve a kiadások, ki voltak feszítve a kölcsönök törlesztőrészletei.
Sok hamis illúzióval léptünk be ebbe a fajta gazdasági rendbe. Azt hittük, hogy készen állunk arra, hogy boldoguljunk az új körülmények között is. A piacgazdaságból főleg a csillogást vettük észre, a riasztó jeleket: a kíméletlen versenyt, a fenyegetettséget pedig figyelmen kívül hagytuk. Ezért az igényeink jobban fejlődtek, mint a lehetőségeink, mert sok-sok éven át arra rendezkedtünk be, bármi is történjen, minden esztendőben jobb kell, hogy legyen. Akkor is, ha gyökeresen nem változnak a körülmények, cégünk nem termelt jobban, netán nem talál új piacokat. Mégis úgy véltük, hogy az eltelt idő függvényében kell fejlődnie életünk minőségének is.
Nagyon nehezen jövünk rá arra, hogy ez a gazdasági berendezkedés egyáltalán nem ilyen egyszerű. Alkalmanként visszaesések is következnek be, csődbe mennek vállalkozások és ennek következtében családok, még ha ez ellen meg is tettek mindent, nem is gazdálkodtak rosszul. Egyszerűen csak lemaradnak, mert a körülmények hátrányukra változtak meg, vagy a konkurencia rámenősebb, meghaladta őket, ezért még esélyük sincs arra, hogy talpon maradjanak. A bukás kockázata ráadásul jelentősen megnő, amikor valamilyen okból egy egész ország kerül hátrányos helyzetbe. Nem felejtkezhetünk el ezért ilyenkor arról sem, hogy milyen nehézségek sújtják hazánkat súlyos kormányzati hibák, vagy melléfogások következtében.
Lehet persze, hogy az egész országnak hamarabb kellett volna szembesülnie azzal, hogy most már csak a teljesítmény számít, érvényesítésének függvényében érdemelhető ki az anyagi előrejutás, amelyet manapság már minden boldogság forrásaként határoznak meg. Pedig sokak számára a reklámok által kívánatossá tett árucikkek elérhetetlenek, mert nagyon szűkös körülmények között tengődnek. Sok a hajléktalan, akiknek fedél sincs a fejük felett, de a komfort nélküli lakásokban meghúzódó sok családnál sem mindig jut az asztalra a mindennapi kenyér.
Sajnos, az emberség, a szolidaritás elve inkább csak akkor érvényesül, ha véletlenül még arra is telik. Különben nincs mód és lehetőség rá, mert lassan fényűzésnek számít, hiszen sajnos egyre kevésbé illik ebbe az új társadalmi szisztémába. Talán ilyenkor, az ünnepek tájékán talán mégis többen gondolkoznak el azon, hogy milyen módon segíthetnénk az elesetteken. De egyre nehezebb, mert a nyomorúság évről évre nagyobb.
Honfitársaink jelentős része persze már kijózanodott, óvatosabban költekezik, mert tart a jövőtől, nem érzi biztonságban munkahelyét, ezért családjának anyagi helyzetét sem. Rendre megkapják a borsos közüzemi számlákat, s tisztában van azzal is, hogy jövőre még bajosabb lesz kifizetni a rezsit.

Kedves Barátom!

Amikor az ember már jó néhány évtizedet maga mögött tudhat, akkor jön rá arra, hogy igazából mi is adhatja meg az ünnepek fényét. Nem a drága ajándék jelentheti igazi tartalmát, hanem a belső csend, a boldog nyugalom, amelyet oly nehezen találhatunk meg. Tudatos, csendes készülődéssel, a várakozás napjait is örömmel töltve, egymásra odafigyelve nagyobb az esélyünk a békés ünneplésre. Attól tartok, hogy az ilyenkor egyre jellemzőbb harsányság éppen az ellenkező hatást váltja ki, elfelejteti azt, amire valójában szükségünk volna.
Talán az otthon melege adhatna türelmet és erőt. Ha újra megnőne a családokban az összetartás ereje, nem nehezítenénk oktalan viszálykodással az egyébként sem könnyű sorsot, a nehézségeket is könnyebb lenne elviselni. Könnyebben tudnánk megbirkózni mindazzal, ami óhatatlanul ránk nehezedik a mindennapokban. De ebben a felfordult világban még a családi békét sem könnyű megtalálni.
Az otthon biztonságérzetét - amely segítene rendezni a nagyobb közösségekben is a dolgainkat - csak úgy lehetne kialakítani, ha a házasfelek és az összetartozó különböző generációk elfogadnák és tisztelnék egymást. A végletesen eltérő értékrendek azonban sokszor megakadályozzák a nemzedékek egymásra találását. Manapság nagyon nehéz még elképzelni is, hogy nagyszülők, szülők és gyermekek nem vitatkozva és veszekedve, hanem egymással szót értve, egymást szeretetteljesen támogatva éljék az életüket.
Szeretném hinni, hogy kicsit többre és másra is van lehetőség, az együttérzésnek és a szeretetnek is lehet esélye. A várakozás idején ezért kell megerősíteni magunkat, megtisztulva testben és lélekben. De ha csak ilyenkor figyelünk erre, elvész az, amire várunk. Ezért ebben a várakozásban kell egész életünket leélnünk.
Azok szerint a keresztény elvek szerint kell alakítanunk sorsunkat, melyek az advent időszakára is érvényesek. El kell fogadni az időt. De nem szabad ölbe tett kézzel kivárnunk múlását. Az idő akkor érleli azt a gyümölcsöt, amire várunk, amire vágyunk, ha minden percét alkotó módon használjuk ki. A tevékenyen eltöltött idő az, ami alatt fejlődik hitünk, s általa teljessé válik életünk. Nem szabad tétlenül várni az újjászületést. De nem érdemes sürgetni sem a megvilágosodást, mert minél jobban akarunk valamit, annál inkább távolodunk tőle. Mindennek rendelt ideje van. Semmi következik be véletlenül.

Kedves Barátom!

A harmónia elérését kívánjuk az adventi gyertyák meggyújtásakor, hogy szép lehessen az ünnepünk. Tegyünk egy lépést egymás felé, hogy közösen szőjük szorosabbra a szeretet védőhálóját, erősítsük meg családi kötelékeinket. A gyertyagyújtás ismétlődő gesztusa az ünnepi fény erősödését jelzi. A várakozás ideje alatt a négy lángocskába költözik minden hajdani karácsony melege, amelyeket olyan szeretteinkkel töltöttünk el, akik már nincsenek közöttünk. A fény őket idézi, s ahogy az adventi koszorún egyre több gyertya ég, úgy közelít hozzánk a múlton és a jelenen át a jövő

Szeretettel üdvözöl: Barátod.