Kedves Barátom!

Ahogy az évszakok rendje diktálja, lassan véget ér a hosszúra nyúlt ősz, s nyakunkon a tél. Sokan nem kedvelik, bár megvannak a maga szépségei. De ahogy telnek az évek, hajlamosabbak vagyunk csak a rosszat látni benne, holott most is rácsodálkozhatnánk egy jégvirágra, várhatnánk a mindent megtisztító hóesést, vagy számolgathatnánk a napokat az év végi nagy ünnepekig. Ha elfelejtjük mindezt, lassan elkopnak az apróbb-nagyobb örömök, s csak a hideg marad, s a korai sötétség.

Kedves Barátom!

Rányomja a bélyegét a hangulatunkra, hogy patthelyzetbe sodródott hazánk. A sokasodó gondok elodázásával, az egyéni és szűk csoportérdekek hajszolásával szétrombolták azt a reményt és lelkesedést, ami a 90-es évekig uralta a közhangulatot. Pedig a bizalom olyan alapvető emberi erény, amely nélkül lehetetlen az élet. Azt, hogy bízzanak bennünk, s hogy mi is bízhassunk másokban, annyira igényeljük, mint a mindennapi kenyeret. A bizalom szárnyakat ad, a félelem megbénít, gúzsba köt.
Meg kellene próbálni új közösségi formákat találni, de ez nehezen megy. Ráadásul óriási érdekek állnak a mögött, hogy magányosan szorongó tömegembereket állítsanak elő. Az ideális fogyasztó ugyanis az, akinek nincs elég önbizalma, aki a fájdalmát nem tudja másokkal megosztani, aki szorong, ezért mindenfajta manipulációnak bedől.
Két világszemlélet áll itt egymással szemben. Az egyik oldalon a keresztény erkölcs szerint a közös jó mindenkinek javát szolgálja. Ezzel egybehangzóan a modern közgazdaságtudomány is azt állítja, hogy a társadalom legfontosabb gazdasági erejét a közösség jövőjéért való fáradozásból fakadó egyéni boldogulás jelenti. Ráadásul ahol erős a bizalom és az összetartozás élménye, ott az emberek egészségesebbek és tovább élnek. A másik oldalon a sokak számára magától értetődő fiskális szemlélet áll, mely szerint a társadalom a gátlástalan versenyre épül. Ebből kiindulva csak veszteség egy súlyos beteg életben tartása, csak nyűgöt jelentenek a hetven év fölöttiek, ha nem tudják megfizetni az ellátásukat. Ahogy viszont kivész a bizalom és a szolidaritás, társadalmi életünk válik egyre betegebbé. Ahogy egyre nagyobb teret nyer az önzés, a szegények és a kisebbségek elleni gyűlölet is növekszik. A cigányság helyzete fokozódó etnikai és szociális konfliktus képét vetíti előre. A bűnüldözés és az igazságszolgáltatás nem működik megfelelően. A szociális ellátó rendszer roskadozik. A korrupció elönt mindent, ezért a bizalom a hatóságok, és a létfontosságú intézményekkel szemben minimális.
Túlzás nélkül állítható: az önbíráskodók országa lettünk. Igaz ez a köznapi értelemben vett, de a büntetőjogban meghatározott fogalomra is. A megfélemlített és bántalmazott adós sokszor azért nem szól a hatóságoknak, mert maga a tartozás sem legális ügyletből, hanem uzsorakölcsönből keletkezett. Önbíráskodáshoz vezethet az is, hogy gyakran körülményes és eredménytelen az igazságszolgáltatás: a tartozást sokszor nem is tudja behajtani a bírósági végrehajtó, ráadásul a végrehajtási eljárás költségei gyakran elérik, vagy meghaladják a behajtandó adósságot. Egyre gyakrabban torolják meg önbíráskodással az emberek egyéb sérelmeiket is.

Kedves Barátom!

Az egyre jobban eluralkodó bizalmatlanság azon a félelmen alapszik, hogy az emberek az élet legkülönbözőbb területein igyekeznek partnereiket becsapni, semmibe veszik, kihasználják egymást. A bizalom elvesztése pótcselekvésekre kényszeríti a nemzet tagjait és intézményeit, ami megnyilvánul a sokoldalas szerződések alkalmazásában, biztosítékok kérésében, nyilatkozatok megtételében, garanciák kikényszerítésében. A bizalom csökkenése nyilvánul meg egymás szüntelen ellenzőrésében, az egy csoportba tartozók elszigetelődésében is. A bizalmatlanság erősíti a szélsőségeket is.
A társadalom olyan intézményeket hoz létre, amelyektől elvárja a bizalom hiányából eredő gondok megoldását: megfigyelő és kontrolláló szervezeteket, sőt - abnormális esetekben - az ellenőrzéseket végzők ellenőrzésére is alapítanak ilyeneket. A bizalmatlan környezetben ritkábban és bátortalanabbul fogalmazódnak meg új ötletek, mivel az együttműködés készsége is hiányzik. Ezért aztán a megújulásra egyre jobban csökken az esély.
Valamit kellene már tenni a bizalom további csökkenése ellen! De sajnos, az emberek éppenséggel leginkább a politika szereplőivel szemben bizalmatlanok, pedig rájuk várna a közbizalom helyreállítása. De hiába, ha az állandó ellenségkeresésükkel, a másik fél lejáratásával, korrupciógyanús ügyeikkel döntően ők felelősek a kialakult bizalmi deficitért. Pedig nekik kell elkezdeni ennek az állapotnak a felszámolását, még akkor is, ha az nem könnyű, és nem megy egyik napról a másikra.

Kedves Barátom!

Jó két évtizeddel ezelőtt még azt gondolhattuk, hogy minden egyszerűbb lesz, pedig a demokrácia bonyolult rendszer. Egyik ifjú barátom lelkesen magyarázta nekem a rendszerváltás időszakában, hogy ha a jók végre majd megmozdulnak, s kivonulnak az utcára, akkor egyszer s mindenkorra a szép új világ következik. Azóta jó néhány év eltelt, s aki ezt nekem mondta, naivitásából sokat veszítve, még hőn szeretett hazáját is elhagyta, külföldön keresett magának munkát. Annak idején megmosolyogtam rajongó hitét és elszántságát, de manapság már egyre többször gondolok az álmára.
A nagy megmozdulások két évtizede végül is elérték a céljukat, demokratizálódott a társadalom, kihirdették a köztársaságot, s az összeverődött tömeg szétszéledt. Akik egymás kezét szorongatták, nemsokára bizalmatlanul kezdték méregetni a másikat, majd egymás torkának estek. A nagy hangzavarban persze elvesznek a csendes ábrándok, ennek ellenére még az utca is lehet a politizálás helye, nem csupán a parlamentben legális. Minden közösségi szintéren, ahol emberek jönnek össze, új arcot kaphat a közélet. Jól kormányozni időnkénti kormányváltások, vagy koalíciós partnerváltások nélkül nem lehet. A választók a pártokkal együtt tanulják a demokráciát, amelynek legfőbb tananyaga, hogy akármilyen ádáz is a pártok közötti küzdelem, mégiscsak ők képesek a demokratikus intézményrendszer működtetésére. Olykor kész kavalkádot látunk; pártokon belüli szakadatlan konfliktusokat, forrongó és változó összetételű koalíciókat, cserélődő partnereket. A demokrácia stabilitását ugyanis nem adhatja a pártok mozdulatlansága, mivel a stabilizálás és a forrongás összetartoznak. A politikai mozgalmak a saját jól felfogott érdekeik szerint mozognak, ha kell, lecövekelnek, ha kell, partnert váltanak. Van példa erre is, arra is.
Miközben a hazai közbeszédben a pártok úgy jelennek meg, mint a politika formálásának fő ágensei, a közvélemény gond nélkül elfogadja azt a másik tételt is, miszerint a válságot a kormány kezeli. A két állítás azonban egymást kizárja. A válság kezelése nem puszta kormányzati, eljárási és technikai kérdés, hanem erősen erkölcsi, de még pártpolitikai is lehet. Ha nem indul meg erőteljes átrendeződés, ha nem jönnek létre új koalíciós kombinációk, ha a tanulság pusztán annyi lesz, hogy az egyik blokkot fel kell váltania a másiknak, akkor folyamat terméketlen, s könnyen visszafordítható lehet.
Most ugyan kormányképes az ellenzék, ám a kormányoldalon sokan ezt antidemokratikusnak tartják. Innen már csak egy ugrás az a gondolat, hogy egy antidemokratikus ellenzéki pártot semmilyen körülmények között nem szabad hatalomra engedni. És a kör ezzel be is zárul. Ne csodálkozzunk ezek után, ha a pártok Magyarországon nem a megújulásban érdekeltek, hanem stigmák gyártásában. Ez által viszont működésük féloldalas és defektes marad, a kormányzás minősége pedig csak a véletlennek köszönhetően javulhat.

Kedves Barátom!

Nagyon nehéz ebben a zűrzavarban értelmes célt találni mind az egyes ember, mind pedig a közösség számára. Pedig egész életünk ennek a kereséséről szól. Sok út már régebben járhatatlannak bizonyult, az utóbbi időben mégis újra rátévedünk azokra. De most, hogy egyre inkább kiderül, mennyire visszás ez a helyzet, semmiképp sem hihetjük azt, hogy nem kell tovább próbálkoznunk másfelé, s nem kell keresnünk a változtatás lehetőségét. Nemcsak lehetőségünk, de kötelességünk is ez.

Szeretettel üdvözöl: Barátod