Kedves Barátom!

Amikor e sorokat írom, még nem tudom, hogy őszi verőfény melenget-e ezen a hétvégén, vagy a hideg őszi eső csorog az ablaküvegen, mint könnycsepp a gyászoló ember arcán. Lehet, hogy a temetőkhöz jobban illik a sötét és borús idő, de a simogató, langy melegben is hamar kialakul a sajátos hangulat. Virágok és mécsesek lepik el a sírokat, bár sajnos már évről évre egyre több helyen lehet látni árván maradt hantot. Talán kihalt a család, vagy a hozzátartozók olyan messze szakadtak a szülőföldtől, hogy még évente egyszer sem találnak haza. De már az is meglehet, hogy a halottaiktól, vagyis saját múltjukról felejtkeznek el sokan. Pedig nekünk is szól halottak napján a harang, minket is figyelmeztet: emlékezz az elhunytakra!

Kedves Barátom!

Talán csak a holtak nem felejtenek, az élők emlékezete megkopik. Hiába sétálok végig szülővároskám főutcáján, nem botlok ismerősbe. Az épületek sem teljesen a hajdaniak, sorra épültek az újak, s a régiek is új színeket kaptak. A szüleim házát keresem köztük, ahol felcseperedtem. Ott is kiáltó a változás, ami inkább romlásnak nevezhető. A melléképületek roskadoznak, az udvar szűkös, mert az új tulajdonos beépítette a nyitott gangot.
Megemberelem magam, becsöngetek, s egy fiatalember gyanakodva néz rám. Akkor sem nagyon oldódik a merevsége, amikor előadom, hogy valamikor itt laktunk. A nevünket kérdi, de nem ismerős neki, csak a homlokát ráncolja, mert már huszonöt éve elköltözött innen családom maradéka is. Lehet, hogy akkor még nem is élt, vagy éppen hogy csak rácsodálkozhatott a világra.
Nem is tessékel beljebb, mert nem dicsekedni, inkább röstelkedni való ez az öreg ház. Meg aztán hátha véletlenül mégis trükkös tolvaj, netán valami hatósági ember vagyok, aki ezzel az átlátszó mesével akarja megzavarni a nyugalmukat. A lakásból hangos gyereksírás hallatszik, kopott asszonyka bámul ki a piszkos ablaküvegen. Hiába fürkészek nyugtalanul, idegen lett itt szinte minden.
Ezt az érzést talán most száz és százezrek átélik ebben az országban. Ilyenkor lehet legjobban érezni, hogy milyen átrendeződések is történtek. A hatvanas-hetvenes években a jobb élet reményével csalták a falusiakat a városba, a kisebb településeken élőket a nagyobbakba. Megteremtették a szocialista ipar fellegvárait, s gyökerüket vesztett emberekkel töltötték meg a sivár lakótelepeket. Az újkori népvándorlás végül nem gazdasági fellendüléshez vezetett, hanem kettétört álmokhoz, kisiklott életekhez.
Most ez a valamikor engem is felnevelő, barátságos kis városka túlságosan is csendes. Kevés a munkahely, a hajdani neves termelőszövetkezet csődbe ment. Egykori vezetői privatizálták, hétköznapi szóval lenyúlták. Magántársaságot hoztak össze a helyébe, amiből ők meggazdagodtak, de a többségnek már csak vékonyabb szelet kenyér jutott. A rendszerváltás után alakult kisebb vállalkozások is vegetálnak, a multik pedig messze elkerülték ezt a települést. A fiatalok nagy része - akárcsak valamikor jómagam is - máshol keresi a boldogulását, akik pedig maradtak, éppen hogy csak eléldegélnek.
A temetőbe érve elgondolkodom mindarról, ami erre az egykor büszke kis alföldi helységre várhat. Nincs sok kilátás. A lakosság nemcsak elvándorlás miatt fogy, de itt is több a temetés, mint a keresztelő. Az általános iskolák egy részét már biztosan be kell zárni, vagy első lépésként összevonni. Amikor én koptattam a padsorokat, akkor még rivalizált is a két legnagyobb, izgalmas sportmérkőzések, szellemi csaták zajlottak a két suli között. Mindkettő különleges volt a maga módján, ezért különbnek tartotta magát a másiknál. Egyik a kórustalálkozókról hozott el okleveleket, a másik inkább a sportban jeleskedett. Most meg egymásba kapaszkodnak, mint a fuldoklók, a végén jó, hogyha az egyik megmarad.
Nem vár fényesebb jövő a szebb napokat megélt középiskolára sem, amely előtt az egyik jeles írónk szobra díszeleg. Egy gimnáziumot a nagy érdeklődés, a tanulók jelentős száma éltet. Hiába kitűnő a tantestület, ha nem formálhatják diákok seregén keresztül a jövőt. Még az is könnyen előfordulhat, hogy jelentkezők híján az is eszébe jut a felsőbbségnek, hogy minek ez a nagy iskola, elmehet máshová is az a néhány itteni tanuló, legfeljebb már korán világot lát. A mostani liberális oktatáspolitika úgyis azon a véleményen van, hogy szakadjon csak ki a gyerek a családi fészekből, hogy hamar megismerjen más szokásokat, nyelveket, kultúrákat. Főleg legyen gyökértelen világpolgár.
Mint a szülővárosuktól elszakadtak egyike azon gondolkodom, hogy milyen sokat is adott ez a település nekem. Tamási Áron szavai járnak eszemben, akinek székely hőse, Ábel egészen Amerikáig szaladt, hogy rábukkanjon arra az alapigazságra, hogy azért vagyunk a világon, hogy otthon legyünk valahol benne.

Kedves Barátom!

A temetőben már otthonosabban mozgok. Itt nem sok minden változott, talán kicsit rendbe hozták a ravatalozót, kitakarítottak az ünnep tiszteletére. Elnézem a sírokat, amelyek errefelé ugyanúgy ki vannak téve a klímaváltozás hatásainak, mint az élők lakhelyei. Ezen az alföldi településen néha olyan talajvíz tör fel, hogy időnként le kell állni a temetkezésekkel, mert ha megássák a gödröt, megtelik vízzel. Sokféleképpen tettük tönkre a környezetünket, nagyberuházásokkal, légszennyezéssel, apróbb nagyobb, de mindenképpen durva beavatkozásokkal.
A már emlegetett hatvanas-hetvenes években megépítették a tiszai vízlépcsőket. A nagy XIX. századi folyószabályozások után újra beleszóltak a természet rendjébe. Ekkor az alföldi települések pincéi megteltek vízzel, a falak pedig megrepedeztek. Aztán eltűntek azok az árkok, amelyek hajdan a mi házunk előtt is húzódtak, gyerekkoromban füvet szedtem bennük a malacoknak, papsajtot pedig magamnak. Ezért a nyaranta lezúduló, özönvízszerű esők elöntik az utcákat, mert nem tud hová folyni a csapadék.
Megkeresem szüleim és nővérem sírját. Feleségem szótlanul követ, félszemmel azt figyeli, hogy mennyire érzékenyülök el. Először - mint minden évben - megtisztítjuk a nyughely környékét. Afféle rituális takarítás ez, hiszen jóformán évente egyszer jutunk el ide, ezért betonlapok fedik az alant nyugvókat, hogy a fű és a gyom ne nőhesse be a hantot. Leszakítjuk azt a néhány kóbor növényt, amely ennek ellenére felkapaszkodott, majd amikor végeztünk, megállunk. Most nem lehet ennél többet tenni. Elrendezzük a csokrokat és mécseseket, amiket hoztunk. Valamennyi virág friss, hiszen megboldogult, bőbeszédű anyám - aki erről is még életében rendelkezett - lelkemre kötötte, nehogy véletlenül műanyagból készült koszorút hozzunk a sírjára. Egy ilyen kérés örökké visszhangzik az emberben, nem vinne rá a lélek, hogy akarata ellen döntsek.
Aztán következnek a mécsesek, meggyújtjuk az apró lángokat, aprólékos gonddal, mintha kiestünk volna az időből. Nem számít, hogy néhány perc vagy néhány óra telik-e el. A mozdulatok szertartásossá válnak, mintha lassított film szereplői lennénk.
Most tényleg itthon vagyok. Valamit visszaadhatok az ima melegével kedves halottaimnak a gyöngédségből, amellyel anyám a takarót igazította el rajtam, vagy megtörölte lázas homlokom. Ebben a pillanatban érzem igazán, hogy mennyire hozzám tartoznak ők, ott lent. Még nem tudom, milyen lehet, csak elképzelem, hogy majd előbb-utóbb mi is várjuk, ilyenkor november táján, a virágot és a csöppnyi gyertya lángját.

Kedves Barátom!

Aztán csak szedelőzködünk, s egy utolsó pillantást vetve az őszi pompában tündöklő temetőre, elindulunk otthonról - hazafelé. A csend hamar megtörik. Menetközben már napi gondokról, elintézendőkről váltunk szót, míg az ismerős-ismeretlen gyermekkori táj tovatűnik. Egy év újra eltelt, ennyivel közelebb kerültünk lélekben és testben is az elhunyt hozzátartozóinkhoz, és az örökkévalósághoz.
Amikor e sorokat írom, talán még jobban elérzékenyülök, mint a temetőben. Eszembe jut újra a hajdani otthon, amelynek a valóságban már nyoma sincs. Csak bennem él tovább, s abban a megkopott fényképes dobozban, amelynek tartalmát fiamnak szoktam megmutatni. Minden felvétel egy külön történet, amelyet vele osztok meg, hogy majd továbbadja, ahogy nekem is elmesélték egykor, amire emlékezni kell, pedig nem velem esett meg.

Szeretettel üdvözöl: Barátod