Kedves Barátom!

Ha jámbor vidékiként október végén Budapest utcáit járom, valahogy másképpen lépdelek. Tudatosabban, több körültekintéssel, emlékezve. Mert annak a 1956. október 23-a utáni tizenkét napnak az emléke ott ragyog minden napfény-csillanásban, és ott zokog minden esőverte, golyósebzett házfalon. Ilyenkor más arcát mutatja a Petőfi-szobor, a Műegyetem, a Corvin köz, a Kossuth tér, a Rádió, a Széna tér, a Bem tér, és annyi más budapesti utca. Mintha a falak, a kövek is emlékeznének. Mintha el akarnák mondani mindazt, aminek tanúi voltak.

Kedves Barátom!

Nagyon gyakran felmerül mostanában, hogy milyen széthúzó is a magyarság. Külföldi ismerőseim nem egyszer elmondják, hogy más nemzetek kint élő képviselői sokkal jobban összetartanak. Ráadásul nemcsak az egyének vagy családok közötti feszültségről van szó, hanem a Magyarországról különböző időszakban kimenekült vagy kivándorolt nemzedékek is gyanakodva szemlélik egymást.
Pedig akik megélték 1956 lázas napjait, nem mindennapi összefogásról számoltak be. A hosszú, kényszerű hallgatás, a hazugságok után az igazság kimondása hirtelen lebontotta a falakat, amelyeket a félelem és a belső feszültség emelt az emberek között, nyilvánvalóvá válik a sorsközösség, a közös cselekvés igénye és lehetősége is. A tömeg egy történelmi pillanatra olyan közösséggé alakult, amely az őt alkotó egyének vágyait és céljait teljesíti ki, és amely tagjait politikai tényezővé teszi. Nem az ösztönök, hanem az együttes a cselekvés külön-külön is látható értelme szervezte a felkelésbe torkolló megmozdulást. Ez az a határ, amelynek átlépése elvezetett a forradalom lefolyását és későbbi politikai következményeit döntően befolyásoló heroikus népi küzdelemhez.
A korabeli filmfelvételek, feljegyzések, irodalmi alkotások is erről beszélnek, bár néha felsejlik már bennük egy következő, valószínűleg már bonyolultabb időszak képe is. De a szovjet tankok eltaposták a forradalmat, ezért nem volt ideje kialakulnia, formát kapnia sok olyan irányzatnak, amelyek már vitába szálltak volna egymással.
A nemzeti egység ünnepe is lehetne október 23-a, de a forradalom leverése, s az azt követő megtorlás mély nyomokat hagyott. A következő időszakban egyértelműen ellenforradalmi szervezkedésként, az imperializmus aknamunkájának eredményeként ábrázolták azokat az eseményeket, amelyek valójában az erkölcsi és politikai megújulást szolgálhatták volna. Hatalmas volt a nemzet vérvesztesége is, mivel a harcokban elhunytakon kívül sokszázezren inkább a távozást választották, mint a behódolást. Ráadásul a bukás után sokan a hétköznapi önzésbe menekültek a dicstelennek és reménytelennek érzett jövő elől.
Kezdődött a négy fal közé szorított élet, amelynek nincs távlata. Kezdődött a nagy közös dolgokban való tehetetlenség érzése, amely elől a puszta magánéletbe menekül az ember. Kezdődtek, vagy folytatódtak a 20. századi történelmünk tragédiái utáni nagy elhallgatások is. Egyre több dolog volt, amiről nem volt szabad hangosan beszélni. És gyűlt társadalmunkban a bizalmatlanság, a keserűség, a sérelmek emléke és a félelem. A hétköznapi élet látszólagos nyugalma a fájdalmas némaságra épült.
Ma is hordozzuk nemzetünk lelki sebeit. Sokak életét a szétszórtság, a reménytelenség, a pillanatnyi előnyöket kereső anyagiasság és karrierizmus, a jövőtlenség érzése és a depresszió jellemzi. Nehezen jutunk átfogó, derűs életszemléletre. Alig érezzük a jövő vonzását és ígéretét. Nem csupán, a családok életét megnehezítő anyagi nehézségek, hanem gyakran ez a jövőtlen gondolkodás is okozza, hogy nemzetünk lélekszáma rohamosan csökken, népesedési összeomlásnak nézünk elébe.

Kedves Barátom!

Aki az előző korszakban eszmélt, nehezen szokja meg, hogy nemzeti ünnep lett október 23. Két évtizeddel ezelőtt még az emlegetésekor is körül kellett nézni. Aztán jött a rendszerváltás, amely tüntetésekkel és tárgyalásokkal változtatta meg a társadalmunkat. Pontosabban csak annak kereteit, hiszen mitől lettek volna mássá benne az emberek, akiknek tudatát sok évtizedes beidegződések, félelmek és szokások alakították ki? Az utóbbi másfél évtizedben megéreztük a szabadság ízét, de ez az időszak sok csalódást hozott, mert felvetette, de nem válaszolta meg az igazságosság kérdését.
Évtizedeken át a hivatalos megítéléssel ellentétben 1956-tal kapcsolatban csak úgy emlegették családi körben a történteket, hogy forradalom. Az 1989-es esztendőben még az eseményeket átélők voltak többségben. De telt-múlt az idő, s a régiek végleg elmentek, s már azoknak csavarodik őszbe a haja, akik fiatalságukat a kádári konszolidáció időszakában élték meg. Tapasztalataik már arról a korszakról voltak, amikor felsejlett az új gazdasági mechanizmus ígérete, a gaz pedig benőtte a kivégzettek sírját.
Amikor 1990-ben választások útján is egy új berendezkedés mellett döntöttünk. Tudatunkkal elfogadni könnyebb, de megélni nehezebb, hogy az egyik évben még hatóságilag tiltott '56 megünneplése, majd a következőben már hivatalossá válik. Sok ember túl gyorsnak érezte ezt, az eszmélkedő fiatalok pedig már olyan unalmas alkalomnak látják, amikor kötelező emlékezni.
Nehezen lehet rendet tenni az alapkérdésekben. Ki dönthetné el, hogy kiknek és milyen mértékben kellene viselnie a felelősséget a megalkuvásokért, rombolásokért? Egy hitelét vesztett, tartalékait felélt társadalmi rendszer sodródott a hatvanas évektől, amely fennmaradása érdekében akkora anyagi és lelki adósságot halmoztak fel, amivel szinte nem is tudunk mit kezdeni. A jelenlegi, immár kritikus tömegű államháztartási hiány jelentős része is adósságtörlesztés, amelynek gyökerei még a hetvenes évekig vezethetők vissza. Nem is szólva azokról a beidegződésekről, amelyek még ma is megakadályozzák, hogy friss alapállással közelítsünk a problémák megoldásához.

Kedves Barátom!

Az október újra itt van, szomorúan szép ünnepeivel, hősök és áldozatok emlékezetünkben felsorakozó, a múlt messzeségbe tűnő hosszú menetével. Nevekkel, s a névtelenségben maradtak némán is beszédes tanúságtételével. De mi adhatja meg az ismételt talpra állás esélyét, az élő hit belső támaszát, a széthúzás és irigység magunkban hurcolt csapdájának felismerését?
Szent Pál mártírhalála előtt a római börtönben írt így fiatal tanítványának, Timótheusnak: "Köpenyemet…,ha jössz, hozd magaddal. A könyveket is, főleg a pergamentekercseket....Siess, hogy a tél beállta előtt ideérj!" A cellacsendben felkészült a végső megpróbáltatásokra. Ehhez elég volt egy felsőruha és az olvasmányok lelki vigasza.
Hányszor és hány helyen ismétlődött meg ehhez hasonló jelenet és kérés az azóta lepergett majdnem kétezer év alatt? Amikor a hirtelen beállott történelmi télben a túlélés, a megmaradás csaknem nullára zuhant esélyét egyetlen felsőruha, és a Szentírás jelenthette. Ez történt '56 történelemfordító napjai után is a megtorlás cellamélyébe vetett honfitársainkkal, már ha részesülhettek abban a kiváltságban, hogy bejuttathattak hozzájuk meleg ruhát és egy Bibliát.
Ezért az október arra is tanít: a hit megtartó erőforrás, és lehet az egyetlen felsőruhát is méltósággal, elégedetlenkedés nélkül viselni. Fontos ezt elmondani akkor, amikor a gazdagodás vágya rántja görcsbe sok honfitársunk idegrendszerét, s tünteti el ajkukról a szeretet szavát. Gondolkodjunk el ezen, amikor meggyújtjuk az emlékezés mécseseit!

Kedves Barátom!

Élete alkonyán Kádár János belepusztult a lelkiismeret-furdalásba. Utolsó nyilvános szereplésén már csak összefüggéstelen szavakba tudta önteni a benne kavargó fájdalmat. Sorsa mindenki számára tanulságos, aki közszereplést vállal, hiszen semmi sem maradhat következmények nélkül, előbb vagy utóbb szembe kell nézni tetteinkkel. Mert a múlt soha nem befejezett, ahogy a jelen lehetőségei közül is különböző utak indulnak a nem ismert jövő felé. Ezért ha elkésetten is, lerázhatjuk a fejlődésképtelen társadalmi és gazdasági modellből származó terheket.

Szeretettel üdvözöl: Barátod