Kedves Barátom!

Olyan szép ősz örvendeztet meg bennünket, hogy szinte el is felejtkezünk arról, hogy mostanában milyen időjárási szélsőségek is leselkedhetnek ránk. A csendes napokon az ember nem gondol klímaváltozásra, viharra, jégesőre, vagy kopogós fagyra. Az ilyen alkalmak csendes tűnődésre valók, hosszú sétákra, békés beszélgetésekre. Kár, hogy mind súlyosabb gondjaink ritkán adnak ezekre lehetőséget.

Kedves Barátom!

Az egyszeri professzor azzal kezdte az előadását, hogy egy befőttes üveget megtöltött öklömnyi kövekkel. Megkérdezte a hallgatóitól, tele van-e az üveg. Igen volt a válasz. Ezután apró kavicsokat szórt az üvegbe, azok kitöltötték a kövek közötti üres helyeket. Megint megállapították, hogy az üveg tele van. A professzor ezután homokot töltött az üvegbe.
"Így működjön az életed is" - mondta a hallgatóinak. A kövek: a családod, a hited, az egészséged. Ha mindent mást elveszítenél, az életed akkor is teljes maradhatna. A kavicsok: a munkád, a hobbid, az autód. A homok az összes többi. De ha azt veszed előre, nem marad hely a kavicsoknak és a köveknek. Ugyanígy történik az életeddel is: ha minden idődet és energiádat az apró-cseprő dolgokra fordítod, nem jut azokra, amik igazán számítanak.
A valóban fontos kérdések a következők: élvezem-e az életet, találok-e örömet benne? Érzem-e magamban az erőt az élethez? Nyugodt-e a lelkem? Van-e lélekből fakadó örömöm? Érzem-e, milyen gyönyörű ez a világ, mennyi szép élő és élettelen dolog van benne? Érzem-e, hogy az élet ajándék?
Szeretném, ha nem értenél félre. Fontos a minket körülvevő világ. Fontos a környezet tisztasága és kellemessége. De mit ér mindez, ha lelkileg fásultak vagyunk? Mit ér, ha az egész külső világ meg van veled elégedve, de te ebben nem leled lelkednek békéjét, örömét?
A már-már évszázados magyar nemzeti sajátosságnak tartott pesszimizmus, de a minden átmeneti jelenségben felfedezhető, és a konokul csak a jót hirdető optimizmus is megzavar bennünket. Pedig a magyar emberek sem rosszabbak, mint máshol élők, de sajnos túl sok cinizmus vesz bennünket körül.
A tisztességes ember nem korrupt, nem csal, nem hazudik, de a tisztességes ember nem átlagos. Esendőek vagyunk. Ha viszont a tisztesség az alapvető érték a társadalomban, akkor úgy is kell viselkednünk.
Régen jól ismert fogalom volt az erkölcsi halál. Azt jelentette, hogy az az ember, aki súlyosan megsértette a társadalmi együttélés normáit, vagy éppen köztörvényes bűncselekményt követett el, hosszú időre, esetleg örökre elvesztette erkölcsi hitelét. Élhetett, ahogy tudott, de nem tarthatott igényt arra, hogy a tisztességes emberek közé sorolják, még kevésbé arra, hogy az ő érvükben szóljon, arra pedig még legabszurdabb képzelgéseiben sem gondolhatott, hogy ő tanítson másokat tisztességre. Ha valaki kívül helyezte magát az emberi együttélés törvényein, nem volt könnyen megbocsátható bűn.
A normák lényegük szerint nem, bár formálisan sokat változnak. Az a kérdés, hogy az adott kor normáin belül tisztességes emberek tudunk-e maradni. Végül is nagyon egyszerűen meg tudom fogalmazni, hogy az a tisztességes ember, aki tudja, hogy jobb igazságtalanságot elszenvedni, mint másokkal szemben elkövetni. Hogy pedig mi az igazságtalanság, az az adott normarendszertől függ. Amikor én voltam fiatal, az volt a választás, hogy vállaljuk-e hitünket és véleményünket, vagy pedig karriert futunk-e be.
Gyermekeim - hála istennek - már másfajta választások előtt állnak, ők már a saját normáik között tudnak élni.
A Kádár-rendszer nagyon rossz örökséget hagyott ránk az erkölcsiséget illetően is. Ráadásul az emberek fél évszázad alatt kétszer élték meg, hogy a mindennapi élet egész szerkezete megváltozott. A szocializmusban megváltozott az a mód, ahogyan a pénzt szerezték, ahogyan állásba kerültek, ahogyan a gyerekeiket taníttatták, ahogyan nyaraltak, ahogyan templomba jártak vagy nem jártak, amiről beszéltek, amilyen újságot olvastak. Mindezek kezdetben rettenetes sokkot okozott. Utálták az emberek, és mire megszokták, kezdték kiismerni magukat a rendszer működésében, az egész megint tökéletesen megváltozott. A normák bizonytalanok lettek.
Ha nem tudjuk, mik a szabályok, akkor fogalmunk sincs, hogy egy teljesítményre kettest, hármast vagy négyest, netán ötöst kapunk. Ez volt a helyzet a sztálini korszakban, amelyben sejtelmük sem volt az embereknek, hogy a tett és a következmény között mi a kapcsolat.
Tehát az igazságosság kategóriája egyszerűen nem létezett - ez volt a teljes önkény.
A Kádár-korszak második felére - akármilyen is volt ez az időszak - az emberek újra kiismerték a szabályokat, tudták, hogyan értelmezzék, adott esetben hogyan játsszák ki azokat, s hogy minek nagyjából mi lesz a következménye.

Kedves Barátom!

Akárhány ismerősömmel is váltok szót, hamar az ország helyzetére térünk át. Azt tapasztalom, hogy mind nagyobb az aggodalom, s egyre kevesebb az optimizmus. A nehezedő gazdasági helyzet miatt mind nagyobb feszültségek jelentkeznek. Sok ember egyre kevésbé tiszteli az igazságszolgáltatást sem, ráadásul vélt vagy valódi sérelmeiket rögtön meg akarják torolni. Nő az erőszak és a brutalitás.
A keresztény megveti a bűnt, de szánja a bűnöst. Sokan méltatlan körülmények között vegetálnak, megfosztva szinte mindentől, amely értelmesé tehetné életüket. Magyarországon sok kisebb település lakói vesztették el megélhetésük forrását, mert bezárta kapuit az üzem, amely kenyeret adott az ott élő embereknek. A fiatalok már máshol keresik a boldogulásukat, ezért aztán feleslegessé válik a vasút, az iskola, a posta, a gyógyszertár, s lassan teljesen az enyészeté lesz minden. Ezzel párhuzamosan a lakatlan házakat olyan szegények vásárolják föl - főleg romák - akik kiköltöznek a városokból, eladva pénzzé tehető lakásaikat. Egész térségek alakulnak át, s válnak potenciális feszültségforrássá. A szegénység, az iskolázatlanság pedig reménytelenséget szül.
A fővárosból persze minden másként fest. Nagyon kevesen látják politikusaink közül, hogy miként szegényedik el, válik szinte lakhatatlanná a magyar vidék. Miközben országos nagy terveket szövögetnek, a végeken egyre nehezebb a helyzet. Az egész úgy működik, mint a gyermekek kipörgetős játéka, mert aki a sor végére kerül, az kerül a legnagyobb veszélybe, mert már nem is tudja tartani az iramot. Leszakad, végérvényesen és jóvátehetetlenül.
Minden megszorítás többszörösen érinti a vidéken élőket. A városon élő ember is nehezen fogadja el az egészségügyi megszorításokat, de sok faluban már orvos sincs elérhető távolságban. Szinte semmilyen szolgáltatás sem természetes már, sokkal alacsonyabbak a fizetések, drágábbak a kisboltok, alig van szórakozási, kikapcsolódási lehetőség. Egyre sivárabb minden, még a várható élettartam is sokkal rövidebb.
Az a kép, amelyet valaha az egészséges falusi életről festettek, már puszta illúzió. A forradalom nélkül bekövetkezett rendszerváltás után húsz évvel, a politikusok által is beismerten egy kettészakadt országban élünk. Az országban olyan kiáltó területi különbségek alakulnak ki, amelyek szinte beláthatatlan következményekkel járnak.

Kedves Barátom!

Jobb is, ha itt befejezem ezt a gondolatsort. Eszembe jut a rendszerváltás előttről az egyik barátom hajdani írása, aki disszidált, vagyis illegálisan külföldre távozott, amit a mai fiatalok már szerencsére nem is értenek. Igazságkereső útjának egyik állomásáról, egy tengeren túli szerzetesi közösségből a festetlen deszkapadlón átélt legegyszerűbb és legőszintébb emberi találkozásokról írt nekem levelezőlapot. Így lenne jó egymással megbeszélni a fájdalmas kérdéseket, mert nehéz elszakadni a saját életforma által kialakított szemléleti korlátoktól. A tehetősebbek megszokták, hogy nem jelenthet gondot a megélhetés, a szegényebbek viszont mindig az árnyékos oldalon járnak.
Odáig talán elérhetünk, hogy a döntő többség számára ne jelentsen gondot a mindennapi kenyér, bár addig is hosszú még az út. De ha csak a javak bősége dönti el, hogy valaki értékes embernek számít-e, vagy sem, akkor valószínűleg zsákutcába jutunk.

Szeretettel üdvözöl: Barátod