Kedves Barátom!

A hűvös reggelek, a fakó fények, a szél zúgása, a lábam alatt pergő falevelek éreztetik, hogy visszavonhatatlanul beköszöntött az ősz. Van valami ebben a hangulatban, ami szomorúsággal tölt el. De ugyanakkor békével is. Ezért elhatároztam, hogy mai levelemben nem foglalkozom a politikával. Elvégre annyi más dolog van az életben, gondolkodhatunk együtt a családról, a gazdaságról, az időjárásról, s még annyi területéről az életnek. Ilyen szép őszi időben lehetnek sokkal jobb elfoglaltságaink is. Elmehetünk kirándulni, horgászni, gombát szedni, vagy csak főzni egy jó bográcsgulyást a szabadban.

Kedves Barátom!

Emlékszem, hogy vártam mindig a nyár végét, mert az ősz az újrakezdés lehetősége. Nyáron is nagyon szép, amikor süt a nap, és hetekig kánikula van, de kicsit nyomasztó is. Az a különbség a két évszak között, mint a folyó-, és az állóvíz között. Ősszel minden annyira változékony, minden nap valami újat rejt.
Amit azért legjobban szeretek az őszben, az a borús, esős hangulata. Olyankor kezdek mosolyogni, amikor a legtöbb ember szomorú, amikor elkezd esni az eső. Belőlem mindig kihozza a boldog melankóliát. Ilyenkor lehet a legjobban megnézni azokat a dolgokat, amiket nyáron ugyan láttunk, de csak elszaladtunk mellette. Hazánkban olyan gyönyörű helyek hívogatnak, hogy néha az ember elcsodálkozik: én ezt nem is tudtam eddig, hogy ez itthon van, pedig megéltem már több mint félszáz évet.
Nyáron kikapcsolódunk, de ilyenkor, ősszel igyekszünk bekapcsolódni az élet egészébe. Bár az őszi hangulat az elmúlást idézi, mégis az egyre sűrűsödő ünnepek, lakásunk oltalmazó védelme, az újabb találkozások, mind-mind az ősz meghittségét és az élet ünnepélyességét, mélységét mutatják meg.
Amikor ezeket végiggondoltam, rájöttem arra, hogy milyen találó is a nyelvünk! Azzal a kifejezéssel is érzékeltetjük, hogy közérzet, mennyire fontosak is a számunkra közös ügyeink. Amit magánéletnek hívunk, tulajdonképpen nem más, mint egy apró szünet, amelyet megpróbálunk ellopni abból a nagy folyamból, amely a nemzet és az emberiség közös sorsa, tehát a miénk.
Most nehezen lehet megtalálni a kibontakozás útját. Valószínűleg azért, mert nem húsz év, hanem jóval hosszabb időszak elhallgatásai húzódnak meg a feszültségek mögött. Olyan fokú bizonytalanság alakult ki bennünk és körülöttünk, hogy már rányomja bélyegét a közérzetünkre. Nem fokozható a feszültség, valamilyen kiutat csak kell találni. Fel kell oldani a rendkívül mély erkölcsi válságot.
Meggyőződésem, hogy gazdasági bajaink is mélyen a közerkölcsökben gyökereznek. Nem azért torpant meg a fejlődésünk, mert kevés az ásványkincsünk, vagy nem vagyunk elég szorgalmasak. Szembe kell nézni azzal is, hogy mit mondunk a fiunknak, unokánknak. Hogyan magyarázzuk el nekik, hogy lehet becsületesen is boldogulni, s nem megengedett minden eszköz? Ez az egyik legnagyobb dilemma.

Kedves Barátom!

Nem csak saját sorsunkat kell megélnünk, hanem azt is, ami mással történik. Magányra is vágyunk, ugyanakkor meg szükségünk van társra, szükségünk van emberi közösségre. A szeretetről talán csak közhelyeket tudnék mondani. De ha valamennyire visszaadom a szó értelmét, akkor talán nem írtam neked ezt a levelemet hiába.
A magányos emberrel csak Isten vált néhány szót. Jól tudjuk, hogy mindannyiunk lelkében van légüres tér, amelyet nem pótolhatunk semmi mással, csak Istennel. Lehet társunk, lehetnek barátaink, azonban életünk nagy kérdéseit Istennel vitatjuk meg. Ezért van szükségünk hitünkre. A magánélet nyugalmának tulajdonképpen előfeltétele Isten szeretete.
A másik ember szeretete az út a közösséghez. Alapvető igény. "Hiába fürösztöd önmagadban, csak másban moshatod meg arcodat" - csendülnek fel bennem József Attila szavai. Bevallom, engem is mindig a találkozások éltettek. A baráti közeledés, a köztünk lévő válaszfal ledöntése. Az emberek megérzik, ha szeretettel közelítünk feléjük. Ha önző módon nemcsak önmagunk tükörképét keressük bennük, hanem nyitottsággal közeledünk. Megérzik, és megnyílnak. Ezek a fesztelen állapotok a legcsodálatosabbak életünkben. Érezzük a bizalom áradását, és önmagunkat nyújtjuk. A szeretet tehát az emberek közötti érintkezés legélőbb formája. Egyetlen kiút önmagunkból, iránytű a másik emberhez, semmivel sem pótolható személyes ügyünk. Böjte Csaba atya így fogalmazott a mély emberi találkozásokról: "Források fakadnak fel benned. Érezni fogod magadban az erőt, amely most már nem magadért: értük, a világért fakad. Már nem harcolni akarsz, hanem teremteni. Nem gyűlölsz senkit és semmit, nem pusztítani akarsz, hanem segíteni, alkotni, életet adni, a beléd áramló fényt továbbengedni, árasztani. Hiszed, hogy nemcsak része vagy a világnak, hanem partnere a mindenséget szeretetből szakadatlanul tovább teremtő Istennek."
Eszembe jut egy már csaknem kilencvenéves férfi is, akivel nemrégen egy esetleges találkozásról beszélgettem. Minden naptárnézegetést megelőzött egy mondata: szerdán nem lehet, mert már harminc éve összejárunk négyen, minden aktuális kérdést megbeszélünk a barátaimmal. A barátság összetartó ereje túléli a változásokat, az ideológiákat és a hétköznapi, sokszor teljesen indokolatlan harcokat a nemzet, a család és a munkahely kapcsolataiban. Az összetartozás megéléséhez elengedhetetlen kellék a külső körülmények biztosítása és a belső elhatározás megőrzése, a jó, kevésbé jó és a kifejezetten zord napok alatt is.
Legtöbbször irigyelni szoktuk azokat az embereket, akik körül állandóan nagy a nyüzsgés. Talán azt is megfogalmazzuk magunkban: az ilyen élet az igazán sikeres. Néhány ismerősünk annyiféle szállal kapcsolódik az emberekhez, hogy szinte követhetetlen. Nekik minden lehetséges helyen és elképzelhető helyzetben ott kell lennie, van szavuk és súlyuk a kisebb és nagyobb csoportok köreiben egyaránt.
Az érdeklődés mélységét, a kapcsolat őszinteségét vagy stabilitását kívülről persze lehetetlen megítélni. Nem lehet belelátni a másik ember kötődéseibe, legfeljebb az események, a viselkedés, és az elejtett, és egyben sokszor el is rejtett szavak mutatnak meg valamit. Legtöbbször azért minél több kötődéssel, társasági kapcsolattal rendelkezik valaki, annál stabilabb az életútja, és annál nagyobb az esélye arra, hogy eligazodjon élete útvesztőiben. A külső szemlélő számára úgy tűnik, az ilyen típusú személyiséghez mindig jönnek az emberek, és ő maga is mindig könnyen talál nyitott ajtót másoknál. Sohasem marad egyedül élete kérdéseiben.
A felebarát szeretete elvezet Istenhez, mert minden rész ezen a Földön hírt hoz az egészről. Minden emberi mosoly, szeretetteljes gesztus hírt hoz Istenről. Ilyenkor mintha hallanám a bátorító szót. Ne félj! Nem vagy egyedül! Ez a bátorítás jézusi, mélységesen emberi. A szeretet ezerarcú szálain keresztül közeledünk egymáshoz és Istenhez. Érezzük a reményt a reménytelenségben, a vigasztalást az elmúlásban, az otthonra találást az otthontalanságban.
Nagy szükségünk van erre, mert a mai ember egyre inkább elveszti kapcsolatát külső és belső világával. Elveszíti az elmélyülés, ugyanakkor a nyitottság készségét a másik ember felé. Az összetartozás önzetlen kötelék. Sokan és sokfélék vagyunk. Különböző vágyakkal, életutakkal. De mind ugyanazt keressük. Isten és az emberek szeretetét.
Valahová tartozni kell - idézem fel magamban a népi bölcsességét.

Kedves Barátom!

Olyan ez a hosszúra nyúlt, verőfényes ősz, mint valami tágas előszoba. Ahogy figyeljük a színesedő, majd egyre inkább hulló lombokat, mintha csak várnánk valamire. Tudjuk, hogy ez így nem tarthat örökké, pedig időtlenségbe hajlik a délután, ahogy az ember ballag hazafelé, nyomában ott jár a sötét és a hideg, hogy egyre inkább átvegye a hatalmat. Az idősebbek talán már a csontjaikban is érzik, hogy közeleg a tél.
Tudod, nem könnyű az élet Európának ebben a szegletében, hiszen a nagyhatalmak árnyékában alig volt lehetőség az önálló életre, mert mindig keresztül gázoltak szándékainkon. Sokszor még az sem derült ki, hogy van-e létjogosultságuk. Mire lehetőség nyílt megszabadulni a külső hatalmak befolyásától, addigra olyan nemzedékek nőnek fel, akik elfelejtik elődeik álmait.

Szeretettel üdvözöl: Barátod