Kedves Barátom!

Eljött az ősz, ami fordulópontot jelent minden esztendőben. A nyári hónapok alatt sok minden csak félgőzzel ment. Ha az ember el akart intézni valamit, nagy vesződségébe került, míg a végéhez ért. Most nekikészülődünk, hogy aztán újult erővel vágjunk neki a naptári év előttünk álló feladatainak. A szabadságolások után újra nagyobb fordulatszámra kapcsolnak mindenhol.

Kedves Barátom!

Talán túl idillikus ez a kép, mivel régen néztünk ilyen forró és mozgalmas ősz elé. Azok a sokat emlegetett kemény megszorító intézkedések beláthatatlan mélységig forgatják fel életünket. Most olyan időszakot élünk, amikor egyre többen elbizonytalanodnak. Szinte semmi sem működik, recsegnek-ropognak a társadalom eresztékei. Minden nap hallunk például a kórházak csődjéről, s a kórházigazgatók már ott tartanak, hogy éhségsztrájkba kezdenek, hogy elhárítsák a végveszélyt, amely intézményeikre leselkedik.
A magyar egészségügyre fordított kiadásokat a kormányok folyamatosan csökkentették, arra hivatkozva, hogy nincs pénz, ugyanakkor a bankköltségek sokszorosára nőhettek. Arra volt pénz. Az egészségügyi dolgozók reálbérét le lehetett faragni, a bankároké azonban sokszorosára nőhetett. Az utóbbiak arra hivatkoztak, hogy egy bankár Nyugaton is sokat keres. Arra azonban nem gondoltak, hogy a kórházigazgatók, az orvosprofesszorok Nyugaton mennyit keresnek. Még azt sem lehet mondani, hogy orvosból sok van, bankárból kevés, kórházi ágy sok van, banképület meg kevés. Nem ott sok az orvos, ahol a pénzügyminisztérium illetékesei úgy vélik, hanem ott, ahol a várható életkor magas. Nálunk nagyon kevés az orvos, mert egyre hamarabb halnak meg az emberek. Ahol nő a halandóság, ott fejleszteni, nem pedig nyirbálni kell az egészségügyi ellátás színvonalát.
Azon nem is érdemes vitatkozni, hogy kell-e az egészségügyben takarékoskodni. De nem elsősorban ott. Az államkassza sem kimeríthetetlen, de a nagyobb baj nem a kormány pénztelenségével, hanem a hatalmon lévő politikusok erkölcsi aránytévesztésével van. Sértő az orvostársadalommal szemben használt stílus. Felháborító az, hogy az orvosokat meg sem kérdezve rendelkeznek, nyilatkoznak. Közlik, hogy pocsékolják a drága gyógyszereket, hogy sok az orvos és a kórházi ágy. Azzal már nem is foglalkoznak, hogy romlik a lakosság egészségügyi állapota, nő a halálozás.
Az egészség értékesebb, mint a pénz. Ezért semmi esetre nem az az elképzelhető legjobb gyógyítási folyamat, ami a legolcsóbb. Azt persze a pénzügyminiszter nem tudja országosan megállapítani és elrendelni, hogy kinek mennyit ér az egészsége. Azt azonban tudnia kellene, hogy mennyit ér a társadalom számára, ha az emberek egészségesen élnek, nem kell félniük attól, hogy eseteges betegségük súlyos anyagi gondokkal fog járni.
Attól tartok, ha a kórházak nem végzik el a gyógyító munkát pénzhiány miatt, akkor egyre jobban nő a munkaképtelenek száma, akik nem tudják ellátni magukat, ezért segélyre, támogatásra szorulnak. Ez lenne a cél?

Kedves Barátom!

A pénzügyek megszállottai nem, de az orvosok tudják, hogy az emberek szervezetének ellenálló képessége is jelentősen függ a biztonságérzetüktől. Akinek félnie kell a betegségtől, az előbb megbetegszik. Az egészség azonban csak a nagyon gazdagok esetében válik fontosabbá, mint a takarékosság. A képzetlen és szegény ember akkor sem fizeti meg az orvost, nem veszi meg az orvosságot, nem megy kórházba, ha azzal súlyosan veszélyezteti az egészségét. Ez pedig óriási társadalmi károkkal jár. Az pedig nagyon drága a társadalom számára, ha az emberek az egészségük rovására takarékoskodnak.
Csak azok az országok gazdagodtak meg, amelyek kiemelt szociális feladatnak tekintették a betegségek megelőzését és gyógyítását. Az ilyen egészségügyi ellátás a bürokrata észjárása szerint azonban pazarol. A bürokrata csak azt látja, hogy nálunk az "indokoltnál" több gyógyszer fogy, azaz pocsékolják. Azt képtelen felmérni, hogy a hozzá nem értők takarékoskodása a gyógyszerekkel minden pocsékolásnál drágább.
Ha az elrendelt szigorú takarékoskodás miatt az indokolt esetek egyetlen százalékában nem jut megfelelő gyógyszer, többe kerül, mint amikor a konkrét esetekben indokoltnál húsz százalékkal több fogy. A gyógyszerpazarlás tehát nem olyan drága, mint az, ha az orvosoknak a szükségesnél jobban takarékoskodniuk kell.
A nemzetközi adatok azt is bizonyítják, hogy ott drága az egészségügy, ahol az állam normatív költségnormák alapján fizet. Miért? A legegyszerűbb példa a kórházban töltött napok alapján való pénzellátás. Ebben az esetben a kórházak létérdekévé válik, hogy minél több olyan betegük legyen, aki már nem is igazán beteg, mert annak az ellátása a legolcsóbb. Csak így lehet megtakarítani azt a költséget, amibe a súlyos betegek kerülnek. Ezért nő meg a kórházi ágyfoglalások száma, és sok az olyan beteg, akit jobb volna már otthon ápolni. De mi lenne a kórházakkal, ha nem volnának kevésbe kerülő betegeik, akiken meg lehet keresni az - úgymond - drága betegek normán felüli költségeit?
Ez ellen úgy akar a pénzügyi bürokrácia védekezni, hogy nem a kórházban töltött napokat, hanem a különböző kezelési és beavatkozási feladatokat finanszírozza. Például egy szülés után öt kórházi nap költségét téríti meg. Ezzel elérhető, hogy a szülészetek igyekeznek négy nap után haza küldeni a kismamákat. Örülhet tehát a pénzügyi szakember.
A tapasztalatok azonban azt mutatják, hogy ott a legdrágább a kórházi szolgálat, ahol ilyen normák alapján finanszíroznak. Ebben az esetben a kórházak működésük biztosítása érdekében arra kényszerülnek, hogy minél költségesebb beavatkozást tartsanak szükségesnek.
Kedves Barátom!

Tudom persze, hogy sok mindenen tényleg változtatni kellene. De úgy belenyúlni a bonyolult rendszerekbe, hogy nem vizsgálják meg a lehetséges hatásokat, enyhén szólva felelőtlenség. Pedig még egy gépkocsi motorjának megjavításához sem kezdhet a siker reményében hozzá, aki életében sem foglalkozott szereléssel, s nem is ismeri az alkatrészeket. Most bezzeg az egészségünk, életünk felett határozhat olyasvalaki, aki nem konyít hozzá. Nem az orvosokra bízzák a döntést, hanem a pénzügyi szakemberekre.
A hatalmon lévő politikai erő képviselői az eltelt évek alatt mindig a hozzáértésüket hangoztatva kívánták magukat a választópolgárokra tukmálni. S ehhez természetesen hozzáfűzték - az őket bíráló ellenzékre célozva -, hogy más képtelen volna ilyen magas szinten teljesíteni, ilyen csodálatos eredményeket elérni, mint ők.
Ezek azok a lózungok, amelyek valóban kivágják a biztosítékot. Ennyi bajt és gondot még az utcáról berángatottak is hozhattak volna ránk, ha rájuk bízzuk az ország ügyeit, ezért kár volt ennyi botcsinálta szakértőt megbízni a kormányzás feladataival. Ehhez már nem választás, de már sorsolás is elég lett volna. Ilyen alapon az is kormányozhatta volna az országot, akit a szerencse odavezérelt. Egyébként volt is ilyen szisztéma egy darabig a hajdani, kifinomult görög demokráciában, a történelmi feljegyzések szerint előfordult, hogy annyira féltek a diktatórikus hatalom túlkapásaitól, hogy évről évre sorshúzás alapján jelölték ki a vezetőiket.

Kedves Barátom!

Három dolog nagyon hiányzik a mai magyar társadalomból: emberség, őszinteség és józanság. Nem igazán belőlünk, a megrázkódtatásokat átélő állampolgárokból, hanem inkább a hatalomból. Ha a kormányzás humánusabb, akkor lehet őszinte is, és megengedi magának, hogy józanul politizáljon. Ha nem az ország lakosságának többsége, az itt élő emberek állnak a kormányzati politika középpontjában, akkor hamisságokkal kell helyettesíteni az őszinteséget és okoskodó logikával a józanságot. Ilyenkor sajnos felerősödhetnek azok a szélsőséges eszmék, amelyek még a maradék biztonságérzetünket is porrá zúzhatják.
De bizonyára van még ebben az országban annyi önbecsülés, remény és bátorság, hogy tud majd végül jól dönteni. S akkor végre azt is eléri ez a nemzet, hogy rátermett emberek megfelelő módon irányítsák mindnyájunk életét.

Szeretettel üdvözöl: Barátod