Kedves Barátom!

Túlontúl is kiszámíthatónak tűnt még két évtizede a jövő, bár ennek bizonyára megvoltak a maga előnyei is. A rendszerváltás előtt létezett egy hallgatólagos társadalmi szerződés, amely arról szólt, hogy az emberek lemondtak a szabadságuk jelentős részéről a biztonság reménye fejében. A szép ígéretek nevében sokan elfogadták az úgynevezett puha diktatúrát, csak azt nem tudták lenyelni, hogy a szép új világ délibábja egyre távolabb kerül.

Kedves Barátom!

Ennek a korszaknak az előzménye Nagy Imrének és mártírtársainak kivégzése volt, amely a magyar történelem legszégyenletesebb eseménye. 1958. június 16-án a hatalom úgy gondolta, hogy egyszer és mindenkorra megtöri a magyar népet. A vérben és szennyben született Kádár-rendszer létezésének utolsó pillanatáig hallani sem akart Nagy Imréről.
Amikor 1989. június 16-án, pontosan húsz esztendővel ezelőtt elérkezett a nagy újratemetés pillanata, egy nemzet tett fogadalmat legjobbjai sírjánál: soha többet terrorpereket, soha többet gyilkosságot, soha többet idegen elnyomást. De jó pár éve azt is tudjuk, ami most újra reflektorfénybe került, hogy Nagy Imre és mártírtársai újratemetésére hadrendbe állították a diktatúra szinte teljes titkosszolgálatát. Mindent és mindenkit bevetettek, mert addig minden megmozdulást a hatalom szervezett, s amit mégsem, azt ellenségesnek nyilvánította. Ez volt az a nagy korszakzáró és korszaknyitó ünnep, amelyet a bukott rendszer már meg sem szervezhetett, és meg sem tagadhatott.
A Hősök terén a megrendítő díszletek között összegyűlt, megrendítően nagy tömeg sok-sok különböző, egymásnak ellentmondó dolgot várt a békés rendszerváltástól, de mindent a békés rendszerváltástól várt. Még Orbán Viktor radikális beszéde is békepárti volt. Azt hangsúlyozta, hogy szó szerint idézzem: "esélyünk van arra, hogy békés úton érjük el, amit az '56-os forradalmárok véres harcokban, ha csak néhány napra is, de megszereztek a nemzet számára."Antall József szófordulatával élve neki sem tetszett volna forradalmat csinálni. A béke akkor jelentéktelen kivételektől eltekintve mindenkinek megfelelt. Ha az állambiztonság átalussza június 16-át, akkor sem lehetett volna az a nap békésebb és szebb.
A világ persze akkor is forrongott: az újratemetés előtt tizenkét nappal tartották meg Varsóban a rendszerváltó parlamenti választásokat, és ugyanezen a napon küldték rá a tankokat Pekingben a tüntető diákokra. Hat nappal később - hat nappal az újratemetés előtt - írták alá az állampárt és az Ellenzéki Kerekasztal megállapodását a tárgyalások megkezdéséről. Az állampárt belement abba, hogy többpárti szabad választásokon dőljön el, ki kormányozza az országot.

Kedves Barátom!

Azt hiszem, az ennek a nemzetnek a végzete, hogy a valóságos, s gyakran már kézzel fogható lehetőségeket sem ragadja meg, hanem megelégszik a káprázatokkal. Ráadásul mindig letaglózza a bénító félelem is, mert túl sok szenvedés zúdult rá történelme során. Egy hitelét vesztett, tartalékait felélt társadalmi rendszer sodródott tovább az ötvenes évek végétől, amely fennmaradása érdekében olyan adósságokat és problémákat halmozott fel, amelyekkel még ma sem tudunk mit kezdeni. A jelenlegi, immár kritikus tömegű államháztartási hiány jelentős része is adósságtörlesztés, amelynek gyökerei még a hetvenes évekig vezethetők vissza. Nem is szólva azokról a beidegződésekről, amelyek megakadályozzák, hogy friss alapállással közelítsünk a problémák megoldásához.
Nem tudtunk most sem élni a lehetőségeinkkel, s ez a válság idején lavinaként zúdul ránk. A világpiacon húzóágazatoknak számító szektorokban szükséges, de nem elégséges feltétel a megfelelő szakképzésű munkaerő. Kell még olyan szellemi elit is, amely képes ilyesmire alkalmas termékeket, szolgáltatásokat kitalálni, kifejleszteni és eladni. Ilyen rétegek pedig Magyarországon nincsenek. Kevesen vannak, akiknek van alkalmas tudásuk, tapasztalatuk, de ez csak a kisebbik baj. A nagyobbik, hogy a legjobb képességekkel rendelkező fiatal értelmiségi réteg zömének motivációja sincs, hogy ilyesmibe fogjon. Nem intellektuálisan, hanem hozzáállásuk miatt alkalmatlanok a feladatra.
A legtöbbjük, mire végez az egyetemen, eljut oda, hogy kifejezetten szeretné magát elásni egy alsó-közepes színvonalú tanszéken vagy kutatóintézetben, és tényként kezeli, hogy az életben soha semmi eladható ötlet nem fog az eszébe jutni. Így soha nem is csinál jó üzletet, soha nem is fog előrelépni. Rosszabb esetben erre még büszke is. Jobb esetben szedi a sátorfáját, és megpróbál kijutni egy külföldi kutatóhelyre, de az alapvető meggyőződésén ez nem változtat. Ha mégis kapcsolatba kerül valami üzletileg ígéretes gondolattal, minden energiájával azon van, hogy demonstrálja, miért nem valósítható meg az elképzelés. Talán ez a társadalmi norma, talán azt látják, hogy professzoraik is így gondolkodnak.
Tíz év múlva a ma 25-35 közötti réteg fogja adni az értelmiség gerincét, ők adnak majd tanácsokat a politikai elitnek is, és bizony ez nem sok jót jelent. Nem sok jót várhatunk attól, ha a közvéleményt közvetve vagy közvetlenül egy olyan réteg határozza meg, melynek tagjai egyszerűen nem képesek akarni a sikert, és fel sem merül bennük, hogy olyasmit is fel tudnak találni, ami hasznos lehet.
Ha nem változik semmi, ontani fogjuk a nemzetközi szakmai élet alsó, esetleg középső harmadáig eljutó alkotókat. Közben valódi, sikeres termékké alakuló megoldások ugyanolyan ritkán születnek majd, mint most. A multinacionális cégek pedig továbbra sem fogják idehozni a csúcsfejlesztéseket.
Ebből egyenesen következik, hogy a magyar gazdaság éppolyan egészségtelen mértékben ki lesz szolgáltatva a hitelezőknek és az államnak, mint most, hiszen nem lesz olyan húzóerő, amely ki tudná mozdítani a holtpontról. Az is világos, hogy a kutatás-fejlesztés fő iránya továbbra is az lesz, amit az állam kijelöl és támogat, azt pedig nyilván a szakértők döntik el, akik pedig azokból kerülnek ki, akikről az imént volt szó, ezzel a kör bezárul. Erre utalnak jelenlegi gazdasági és társadalmi mutatóink, amelyek szinte mindegyike arról árulkodik, hogy kezdünk vészesen leszakadni a velünk együtt az Európai Unióba lépő országoktól.

Kedves Barátom!

Nem olcsó bölcselkedésnek szánom ezt a levelet, ezért jobb is, ha itt befejezem ezt a gondolatsort. De eszembe jut az egyik barátom hajdani írása, aki a rendszerváltás előtt illegálisan távozott az országból - ma már ismeretlen szóval disszidált - és igazság- és istenkereső útjának egyik állomásáról, egy tengeren túli szerzetesi közösségből jelentkezett. A mostoha körülmények között átélt napjairól, ahogy fogalmazott, a festetlen deszkapadlón megszenvedett legegyszerűbb és legőszintébb emberi érzésekről küldött levelezőlapot.
A nyolcvanas években valóságos kihívás volt gesztusa, mert felbontották, elolvasták a disszidensek zárt leveleit is, ő pedig legszentebb titkait bízta rá a nyílt, bárki által elolvasható lapra, mivel ezzel úgysem tudtak mit kezdeni a gondolatrendőrök. Az eredetiséget kereste és a szabadságot, önmagához akart eljutni. Bátorságát ma is irigylem, s ajánlom minden fiatalember figyelmébe.
Szeretnék néha hasonló őszinteséggel fogalmazni én is, keresni a tiszta szavakat, amelyek hozzásegíthetnek a hazugságok és a féligazságok felismeréséhez. Ezért is fontos, hogy számot vessünk a 1956 húsz évvel ezelőtt közösen vállalt örökségével, amelyre a Hősök terén azóta már halott jóbarátom mellett állva magam is esküt tettem 1989 június 16-án.

Kedves Barátom!

Ha mindezt végiggondoltuk, akkor az erkölcsi megújulás belső parancsa lehet az, amelyre ez a nap figyelmeztet bennünket. A múlt soha nem befejezett, a jelen lehetőségei közül is különböző utak indulnak a nem ismert jövő felé. Ha elkésetten is, de lerázhatjuk a fejlődésképtelen társadalmi és gazdasági modellből származó terheket.
Élete alkonyán maga Kádár János is belepusztult a lelkiismeretfurdalásba. Utolsó nyilvános szereplésén már csak összefüggéstelen szavakba tudta önteni a benne kavargó fájdalmat. Sorsa mindenki számára tanulságos, aki közszereplést vállal, mert semmi sem marad következmények nélkül, előbb vagy utóbb szembe kell nézni tetteinkkel.

Szeretettel üdvözöl: barátod