Kedves Barátom!

Néha az emberrel csak úgy történnek a dolgok, nem cselekvő részesük. Így történt az is, amikor az év végén bekerültem a kórházba. Köszönöm, hogy érdeklődsz hogylétem felől. Ahogy mondani szokás, jól vagyok, bár bővebben: nem jól. Azzal nyugtatom magam, hogy nem az a szokatlan a magamfajta, veszélyeztetett korban lévő férfinál, hogy kijönnek rajta a bajok, hanem inkább az, ha kap még egy lehetőséget.
Leginkább abban változtam, hogy minden egyszerűbbé, egyértelművé vált számomra. Nem is nagyon tusakodtam az ellen, hogy szervezetem hajnalban felriaszt, inkább megpróbálom olyasmivel tölteni az időmet, amivel hosszú évek óta nem. Olvasok, tanulok, zenét hallgatok.
Ahhoz is türelem kell, hogy az ember ne kapjon bele mindenbe ész nélkül, mert a mai kor "pörgésre" késztet. Sajnos, a zűrzavar sokszor inkább már bennünk van, mint körülöttünk.

Kedves Barátom!

Sok mindent megértettem a magyar egészségügy helyzetéről, amikor az egyik nővérnek könny szökött a szemébe, miközben mérte a vérnyomásomat. Kifakadt belőle, hogy egy kis faluból jár be, s bármikor elszakad a cérna, lassan nem bírja tovább, mert azt tapasztalja, hogy sok olyan magatehetetlen ember fekszik itt, akivel már igazából nem tudnak mihez kezdeni, de a családjuk nem veszi magához őket. Inkább erővel, no meg pénzzel a kórházban tartják.
Nos, ahogy elnéztem azt az osztályt, igazat kellett adnom neki. Ráadásul nehezebben gyógyul meg az, aki mellett ilyen szerencsétlen idős ember fekszik, akit otthonában kellene ápolni, s végül szépen, tisztességgel búcsúznia a szeretteitől, és nem hideg neonfényben bámulnia az ürességet, s elszenvednie hozzátartozói hiányát.
Hány és hány ilyen embertelen szituációval találkozunk ebben az erkölcseiben deformált országban?
Ez az egészségügy igazi rákfenéje, nem az, amiről oly sokat beszélnek. Az orvosok, ápolók sokszor nem is a nagyobb darab kenyérért - vagy kocsiért, házért - kívánkoznak külföldre. Hiszen ez a hazájuk, s több emberséggel, a családok szeretetteljes, természetes összetartásával, s némi jól irányzott állami felelősségvállalással és támogatással sok minden megoldható volna a magyar egészségügy gondjai közül.
A körülményekkel együtt, s azok ellenére is azért igyekeztem felépülni, s mire levelem megkapod, már többé-kevésbé gyógyult vagyok. Azt persze még mindig nehéz megemészteni, hogy én, aki időről, életről és ünnepről leveleztem veled, ilyen testközelből barátkoztam a halállal.
Mindenesetre elsősorban magamban keresem az okokat, amelyeket persze gondolatban akár össztársadalmivá is lehet növelni. A táplálkozási szokásaim és mozgáshiányom következménye volt sokáig cipelt túlsúlyom, ehhez járult hozzá az idegességem és a munkamániám, no meg a kisebb betegségek vétkes elhanyagolása. Mindez az otthoni és munkahelyi feszültségekből eredt.
Tudod, úgy fordítom le magamnak - szokásom és hitem szerint - mindezeket, hogy megsértettem az isteni törvényeket, visszaéltem azzal az erővel, energiával, amit születésemkor kaptam. Rosszul forgattam tehát a reám bízott talentumot, el is ástam vagy elkótyavetyéltem.
Kit okolhatnék ezért még magamon kívül?
Muszáj volt levonnom a következtetéseket, hogy változtatni kell életemen. Talán még nem késő. Nem szabad oktalanul tovább folytatni azt, amit eddig rosszul tettem. Hiszen úgy érzem, van még dolgom ezen a Földön, amelyet most egyre kevésbé látok siralomvölgynek, mint ahogy eleinte a betegség kiváltotta sötét kedély miatt. Megint sokkal inkább ajándéknak vélem az életemet, amelyet gondozni kell, és hasznosan eltölteni.
Tudod, most már inkább az öröm és a szeretet növekszik bennem, mint a kétség. Téged pedig arra kérlek, hogy bölcs emberként inkább a más kárán tanulj - történetesen most a barátodén - , s nem a magadén. Szívleld meg, amit betegségemről írtam, s élj kevésbé önpusztító életet.
Mert az ember a halál közelében tapasztalja meg, hogy micsoda értékkel is rendelkezik.

Kedves Barátom!

Egyébként úgy érzem, hogy már nem félek az elmúlástól. Ezt a megszenvedett alapállásomat a kórházban töltött napok alatt többször is mérlegre tettem, s néha nem is találtam igaznak. Nem azért, mert becsapom magamat is, s túl sokat remélnek az evilági élettől. Többször is át kellett értékelnem test és lélek kapcsolatát. Hol egyik, hol másik figyelmeztetett arra, hogy még van feladatom, s akadnak, akikért felelősséggel tartozom, s olyanok is, akik rólam szeretnének gondoskodni.
Igen, akárhogy nézem is, végül a szeretet az, amely ezen a Földön marasztalt.
Persze, a hétköznapokban nem elvontan csak erről szól az élet, hanem konkrét szerepekről is. Mindnyájan állunk valamilyen poszton, sőt, általában nem is csak egyen, hanem egyszerre többen is. Előbb gyerekek vagyunk, majd szülők leszünk, munkavállalók vagyunk, vagy munkáltatók, szeretők, majd házastársak, barátok, esetleg riválisok és ellenfelek, s talán sajnos néha még ellenségek is. Ez a szövedék, amely megtart bennünket, s létünk tartalmát adja.
Boldog az a társadalom, amely mosollyal, örömmel, néha vesződséggel és fáradtsággal tölti meg ezeket a sablonokat, s mindenapjainkra és ünnepeinkre értelmes feladatokat és vállalható célokkal ad. Egy emberséges környezetben tisztességgel tudjuk vállalni még azokat nehézségeket is, amelyeket ránk ró az élet, sőt, talán még több-kevesebb humorral fűszerezhetjük sorsunkat.
Mert szánalmas az, ha valaki saját gondján, baján érzékenyül el.

Kedves Barátom!

Tudod, talán túl sok időm is volt mostanában ezeken a kérdéseken meditálni, mert keveset alszom. Ez talán a test tiltakozása a halál ellen, talán a lélek kapaszkodása az ébrenlétbe, nem tudom, de valószínűleg mindegy is. Az eredmény az, hogy a hajnali csendes órákon számot vethet az ember azzal, amivel eleddig nemigen volt lehetősége.
Még mindig sokféle tisztázatlanul kavarog bennem, talán nem szerencsés rögtön mindent rövidre zárni.
Eszembe jutott például egy hajdani újságíró kollegám jegyzete, aki egykor azt a címet adta írásának: Az életéért futó ember magányossága. Húsz évvel ezelőtt írt valakiről, aki átesve egy súlyos betegségen, őszülő halántékkal, esetlenül, óvatosan kocogva, nap mint nap megküzdött a túlélésért. Csodálkoztak rajta, megmosolyogták: ezért érezhette magát magányosnak. Milyen hazugságok is fedik el egymásrautaltságunkat? Változott-e a jegyzet megjelenése óta eltelt két évtizedben valami?
Igaz, semmivel sem pótolható, saját életünk van, és csak különböző keresztutaknál, elágazási pontoknál szembesülünk azzal, hogy problémáink ugyanazok. Születünk, felnövünk, szerelmesek leszünk, házasodunk, gyermekeket nevelünk, majd meghalunk. Rájöhetnénk, hogy megegyezik a sorsunk, ha nem próbálnának meg különböző hazug mesékkel, álságos reklámokkal kiszakítani bennünket az emberi közösségből. Sajnos, gyakran elhitetik velünk, hogy mennyire egyediek és magányosak vagyunk.
Csak néha jövünk rá arra, hogy mennyi minden fűzhetne össze bennünket.

Kedves Barátom!

Oly sok mindenről lemondtam már, vagy kényszerűségből, vagy önsanyargatásból, hogy eldöntöttem: ezután másként lesz. Számot kell vetnem azzal, hogy mi mennyit ér, s meg kell tanulnom, hogy mi a fontos és mi nem.
A Jóisten arra figyelmeztetett, hogy bármikor magához szólíthat. Ha akkor több lesz a tartozásom, mint az összegyűjtött vagyonkám, akkor rosszul végződhet ez a végső mérleg. Ez már az, amit végképp nem pénzben mérünk, hanem a ránk bízott talentummal sorsával. Ezért most újra a kezembe vettem, nézegetem és forgatom, s tudván tudom, hogy jól kell befektetnem.

Szeretettel üdvözöl: Barátod