Kedves Barátom!

Éjkék jégvirágot rajzolt hajnalra a Hold tört fénye ablakomra. Eszembe jut, hogy vasárnap van, nem kell olyan gyorsan mozdulni, ezért ahogy gondolkodom, még pillanatokra belealszok az időtlenségbe. Régen nem érzékelt csendbe burkol bennünket az égből áradó hófehér, pihepuha, jéghideg vattacukor. Esik a hó, már-már annyi, amennyi már évek óta nem, mert hiszen nyakunkon a globális felmelegedés. Eza hétvége év erre rácáfol, mert nemsokára annyi hó lepi be az utcákat, mint máskor egész télen. A városokban ez csak rosszabbik arcát mutatja, el nem takarított hóhalmokat, parkolási nehézségeket, cipőpusztító sós tócsákat, jeges járdákat.

Kedves Barátom!

Fázósan húzódnak össze az emberek, aggódó szemmel néznek az égre, lesve a sötét felhőket. Magasabb fokozatra kapcsolják a fűtést, gondolva persze arra is, mennyivel lesz magasabb a gázszámla a tervezettnél. De fagyoskodni mégsem lehet. Közelebb húzódnak a fűtőtesthez, magukra húzzák a takarót, tépelődnek, hogy meddig még? Figyelik a híreket, amelyekben azt olvassák, hallják, hogy utolsó nagy rohamra készül a tél. Pedig már igazán elvonulhatna, büszke győzőként, hiszen hónapok óta nem volt ellenfele. Sokan meg is betegszenek, bosszankodva azon, hogy egészen idáig kibírták. Mások a bezártság betegei lesznek, mennének már a szabadba dolgozni, kirándulni, vagy egyszerűen csak sétálni.
Az utcán begombolkózott járókelők, sietős léptekkel igyekeznek a meleg szoba felé. Szürke, jéghideg, havas ez a február. Valami melegséget keresek a csupasz fák, didergő házak között. Egyszerre a szemembe virít egy vörös sapka. Alatta szőke haj, egy bájos arc. Fiatal lány, keze párja kezében. Megállnak, egymásra néznek. A fiú gyöngéden átöleli a lányt, a világról, a hidegről nem vesznek tudomást. Jobb kedvem kerekedik. Nem szokásom meglesni mások boldogságát, de most kicsit tovább nézem őket. Elmosolyodok. Annak ellenére, hogy ízlésünket szétzúzzák a média durva csapásai, észrevesszük a szépet. Pedig hol is van már az, amikor az iskolában beleíratták irodalomfüzetünk első lapjára a klasszikus meghatározást: "Szép az, ami érdek nélkül tetszik." Biztos, hogy örökérvényű megállapítás ez? Mi az, hogy érdek nélkül? Hol lehet a szépség helye a mi mai világunkban? Mi vagy ki a szép ma?
Véget nem érő vitákat lehetne folytatni arról, hogy mi teszi az embert széppé. A filmekben légies szőkeségek vagy vérmes barnák pózolnak, de hiába a legelőnyösebb ruha, frizura, smink, nem leplezheti viselőik boldogtalanságát, mert egyéniség és érzelmek nélkül csak üres tekintetű, jelentéktelen figurák maradnak.
Talán mégis meg lehetne próbálkozni a lehetetlennel, és definíciót adni a szépségre, de azzal a varázsát is azonnal elveszítenénk, mert ezzel máris sekélyesítjük, leszűkítjük, bezárjuk. Annyi talán bizonyos lehet, hogy a valódi szépség meghatározásból nem hagyható ki a benső béke, a derű, a mosoly. Az meg a jósággal jár karöltve, és közeli rokona a reménynek és a boldogságnak is.

Kedves Barátom!

Soha nem vagyunk elégedettek azzal, amink van, ami a miénk. Mindig mást akarunk, mindig máshoz szeretnénk hasonlítani, mindig szebbek akarunk lenni. Manapság ezt már nyíltan el is várják tőlünk. De vajon mióta gyötörjük magunkat ezért tudatosan vagy tudattalanul? Talán már gyerekként nevelik belénk, vagy mi okítjuk erre magunkat. Hiszen már a mesékben is mindenki a királylánnyal vagy a hős vitézzel szeretne azonosulni.
De miért kötelező minden valamire való uralkodói sarjnak és az érte harcba száló daliának gyönyörűnek lennie? Miért gondoljuk feltétlenül szemrevalónak Júliát és Rómeót? Mert megtalálta őket a szerelem? És az csak a szépek érdemlik meg? A csúnyák tán nem is szerethetnek? Ők csak bukdácsolhatnak, nekik a bohózat jár csupán, míg a romantikus darabok, a megtisztító tragédiák a szépeknek vannak fenntartva? És egyáltalán: mi ez a szépség, amit meghatározunk, kijelentünk, elemzünk, mércéül állítunk?
Igen, tudom, szívesen közbevágnál, hogy ez az egész szépségmizéria elfeledhető, mert megcáfolta egy új sztár, a groteszk Shrek, az ő bumfordi Fionájával. Mert az ő történetük végre megértet velünk valami nagyon lényegeset: a nagy betűs Boldogság meghozza az ember életébe a szépséget. Még ha az egy Ogre is. De találkoztál-e mai magyar valóságunkban ilyenfajta esetekkel? Én alig néhánnyal, akin átragyogott valamiféle boldogság. Pedig annak tudata vagy csak ígérete bármely rút kiskacsából vagy békakirályfiból szépet képes varázsolni.
Nézzük az örök klasszikusokat, és képzeljük el, hogy Rómeó és Júlia nem szép. Mármint nem az a lányregények, a romantikus filmek és a kiglancolt álmok szintjén. Rómeó pattanásos arcú kamasz, esetlen nyakigláb, Júlia meg szabálytalan arcú, fogszabályzós, telt, szemüveges süldőlány. Mert a darabban is csak azok látják őket szépnek, akik elfogultak: ők vallják egymásról, meg a szüleik és a reménytelenül beléjük zuhantak. Szépségük a költészetből adódik, a csodálatos verssorokból. Meg abból, hogy egymásba szerettek, és vállalták ezt a mindig nehéz, kínzó káprázatot, a szerelmet.
Ha tovább keressük, mitől szép egy ember, és kifakult képeken látjuk a nagy költők örökkévalóságnak megénekelt, gyönyörűséges múzsáit, akkor egy szürke gépírólány, egy kiélt polgárasszony, vagy egy jelentéktelen szőkeség néz vissza ránk. Őket a költő szépítette meg mindannyiunk számára. A költő, akinek sorsába, önpusztításába én is belehalok, ahogy fejemre, szívemre koppannak vérrögös verssorai. A költő, akinek nem mondhatják meg, nem írhatják elő, mikor öltöztesse ünneplőbe a szívét, és aki látja és láttatja a szépséget a szürke világban, és reménytelen szerelmeiben is.
Szép az, ami érdek nélkül tetszik? Ugyan! Szép az, aki bennem leli visszfényét, akinek sugaraiban én is megfürdök, hogy látva lássak, hogy látva lássanak. Attól majd én is sugárzok, én is csillag leszek valakinek az egén. Én is szép lehetek. Igen, a szépség végül költészet a hétköznapok szintjén is. Kiben egy szonett lakik, kiben egy egész eposz, van, aki haikut fogalmaz életéből.
Amikor azt mondjuk valakire, hogy csúnya, talán magunk sem értjük, miért okozunk ezzel boldogtalanságot másnak is, magunknak is. Azt hiszem, a szép nekem annyit jelent, hogy igaz, hogy őszinte, hogy Kis Herceg, Róka, Micimackó, kis Bicebóca, Árvácska, Nyilas Misi, hogy beléjük vakulok, hogy hatnak rám boldog boldogtalanságukkal, reményvesztett reményeikkel. Ha érdemes ezekért az érzésekért akár még ki is menni a világból, ha mindeggyé válik általuk élet és halál, ha hajlandó vagyok miattuk újra és újra szenvedni és csalódni, mert nem akarok lemaradni mindig újjászülető, félszeg mosolyaikról. Mert szeretnék látni csúnya Rómeót és csúnya Júliát: hadd szépítsék meg maguk körül ezt az egész, érzelmileg fagyott, szomorúságunkkal behavazott, jéghideg mindenséget.

Kedves Barátom!

Talán a legjobb lesz forró, illatos teával kezdeni a vasárnapot, aztán semmi rohanás, semmi felesleges zaj, semmi telefon. Ma csak gyalog lehet elindulni, nagykabátomba zárva az otthon melegét, a szívemben valami szépre való törekvéssel merülni el a tiszta tekintetekben, és nagyokat köszönni a hófödte utcán sétálóknak: Jó reggelt! Szép vasárnapot! Mert mielőtt a tavaszba lépnénk ebből a késő téli hóból, fel kellene fedeznünk magukban együtt és külön is valami új, valami más, valami szebb napokat hozó szándékot. Valami előremutató gondolatot, amely mint egy mutatóujj, jelzi azt az irányt, merre is induljon el lélek és test, mert ebből a dermedtségből mégiscsak mozdulni kellene.

Szeretettel üdvözöl: Barátod