Kedves Barátom!

A napok sokszor csak úgy sorjáznak egymás után, mint a homokórában pergő szemek. Ahogy elszáll felettünk az idő, egyre gyorsabban hullanak alá. A gyermekkor idején három nap szinte egy esztendőnek számít, mint a mesében. Később meg úgy telik el három év, mintha csak egy nap volna.
Az ünnepek hozhatnak ebben változást, pontosabban a rájuk való felkészülés időszaka. A Húsvét előtt a nagyböjt adhat többletet a keresztény ember számára. A várakozást, a készülést, s ezzel egyben a hajdani gyermekkor visszaidézését is.

Kedves Barátom!

Akadnak emberek, akik ízekben és illatokban s akadnak olyanok, akik színes történetekben idézik fel a régmúltat. Attól függ, hogyan tudjuk megőrizni, ami tegnapelőtté vált. Az idősebb emberek könnyebben felidézik a régi, jóvátehetetlenül elmúlt éveket, a holtakat és az egykori történéseket, mint azt, ami néhány nappal, vagy egy-két órával ezelőtt történt. A gyermek számára még nem olyan értékes a múlt, mert nem tudja, nem érzi, hogy milyen törékeny is a jelen.
Annak idején a számolgatás tette fontossá az ünnepet, hogy még mennyit alszunk. Siettettük a múlásukat, mert akkortájt szinte megszámlálhatatlanul soknak tűntek az előttünk álló napok. S abban a végtelen időben gyermeki lélekkel, ártatlanul és boldogan vártuk az Úr feltámadását.
Felnőttként már le kell róni ilyenkor a felgyülemlő emberi adósságainkat is. Szinte mindenkinek van olyan barátja, rokona, akit nagyon elhanyagolt. Amikor egyik nap megy a másik után, a látszólag kevésbé fontos találkozásokat mindenki hajlamos félretenni. Az állandó halasztgatás pedig csak újabb kényelmességhez vezet. Ha elnézünk magunknak valamit, amit nem lenne szabad, a következő alkalommal még könnyebben megteszük azt. S aztán egyre több a már jóvátehetetlen mulasztás, mert minden esztendőben örökre elmegy egy-két rokon vagy jó barát.
De hogy is lehet fontossá, lelkileg teljessé tenni a nagyböjti napokat? A legfontosabb a bűnbánat, a vezeklés, s maga a böjt, amely során az ember testileg és lelkileg megtisztul. Ilyenkor alkalom nyílik arra, hogy megtorpanjunk, fékezzük hétköznapi rohanásunkat. A belső szigor a háziasszonyok gondos, ünnep előtti takarításához hasonlít, amikor mindent gondosan leporolnak, kitisztítják szőnyeget, benéznek minden eldugott sarokba, hogy eltávolítsák a pókhálót.
Ma egy világi ünnep hangulata állít meg. Nem vagyok biztos abban, hogy híve vagyok-e a nőnapnak, vagy sem. Szeretek virágot adni, de nem azért, mert így illik. A szeretet nem programozható, és csak akkor van értelme, ha szívből jön. A nőnap sajnos nem erről szól. Nem az számít, hogy a férfi ma meglepi az édesanyját, a feleségét vagy a kolléganőit egy-egy szál virággal. Az számít, hogy az év további 364 napján hogy bánik velük. Vajon észreveszi, hogy édesanyja milyen nehezen jön ki a nyugdíjából? Látja, hogy milyen kis kopott, elnyűtt cipőben jár? Készít néha a feleségének egy forró fürdőt, vagy segít neki a háztartásban? Rájön arra, hogy egy hétvégi közös séta vagy egy-két kedves szó milyen boldoggá teszi a másikat?
Mert szeretni és a másikkal törődni minden nap kell. Az önzetlen szeretethez pedig nincs szükség hivatalos napokra és ceremóniákra. A mindennapos tettekre kellene koncentrálnunk, és elhinni végre, hogy szeretetet, figyelmességet és virágot adni nemcsak ezen a napon lehet. A nőknek minden nap járjon tisztelet, nem csak évente egyszer
Mégis lehet, hogy jó az, ha van egy nap, amikor rohanó életünkben kénytelenek vagyunk odafigyelni a nőkre. Mert a tisztelet és szeretet, ami nem kerül kifejezésre, olyan, mintha nem is létezne.

Kedves Barátom!

Közeledik legnagyobb nemzeti ünnepünk. Tudod, március 15-e számomra mindig különleges alkalom. Emlékeztet arra, hogy az, hogy ma szabadságban élhetünk, annak köszönhető, hogy azok a nagyszerű emberek, akik előttünk jártak, életüket áldozták nemzetünkért. Megértették, hogy az ember szeretettel kell, hogy szolgálja embertársát. Megértették, hogy a szabadság akkor minősül szolgálattá, ha áldozatból táplálkozik.
A földön mindennek hivatása van. A virágnak, hogy nyíljon, a fának, hogy gyümölcsöt teremjen, a földnek, hogy kenyeret adjon, az embernek, hogy eszméivel, gondolataival beilleszkedjen az erkölcsi világrendbe. Meg kellene tanulni mindenkinek, hogy a szabadság nem gátlástalanságot, nem szabadosságot jelent, hanem mérsékletességet, nagyobb önfegyelmet, szeretetet és megértést.
Ha az összetartozást és az egymás iránti szeretetet sugallná minden év március idusa, hiszem és meg vagyok róla győződve, hogy mi magyarok is előbb-utóbb önfeledten tudnánk ünnepelni. Hallgassuk meg a Nemzeti Dalt, próbáljuk meg elképzelni Petőfit, amint papírra veti a szavakat, és amint szavalni kezdi, hogy "Talpra, magyar, hí a haza!". Ebben az egyetlen versben benne ég az egész forradalom tüze, benne van a forradalom ifjainak hívó szava. Egyszerű gondolatok ezek, hogy minden magyar megértse.
És benne van az az elszánt hit, hogy jobbá tehetjük a hazánkat.
Sokan gondolják, hogy március 15-én egy elbukott forradalmat ünneplünk. Ez nem igaz. Legfőbb törekvései teljesültek, mégha a szabadságharc, a magyar függetlenségi mozgalom vereséget szenvedett 1849-ben. A polgári forradalom győzelmét mi sem bizonyítja jobban, hogy az 1848-as eredményeket, vívmányokat még a szabadságharc leverése utáni rémuralom és abszolutista kormányzat sem merte eltörölni. A jobbágyok felszabadítása, a közteherviselés és a törvény előtti egyenlőség megvalósult.
Ha a mai nemzedékében is a szabadságszeretetnek, és nemzeti hűségnek ugyanaz az áldozatra kész lelke lobogna, mint '48 hőseiben, akkor a nehézségek nem megfutamodásra, hanem helytállásra, hűségre és áldozatra buzdítanának. Akkor mindannyian méltónak és érdemesnek találtatnánk a 21-ik évezred kiteljesítésére.
Hihetünk-e abban, hogy ismét itt az idő, remélhetjük-e, hogy az egységre vezető párbeszéd meghozza a gyümölcsét? Tudunk-e felemelt fővel ünnepelni március 15-én, amikor a globalizmus már szinte mindent felfalt, amikor a brutalitás már-már tarthatatlan a társadalomban, az alkohol és drogfüggőség teljesen lealacsonyította az embert, amikor nem biztos, hogy meg tudjuk őrizni anyanyelvünket, kultúránkat?
Az ünnep nem öncélú. Amikor ünnepelünk, háttérbe kell szorítanunk önzést, hogy felülkerekedjen az egymáshoz tartozás áldott öröme. Mikor lenne erre a legnagyobb szükség, ha nem a súlyos gazdasági válság idején, ami voltaképpen bizalmi válság?
A legnagyobb nehézségek ellenére is hiszem és vallom, hogy ugyanúgy nem szenvedhetünk vereséget az 1989-es vértelen rendszerváltás eszméivel, mint 1848. március 15-e hősei. Ehhez azonban újra érvényesíteni kell a lánglelkű Kossuth Lajos szavait, aki azt mondta Amerikában 1852-ben: "Mindent a népért, mindent a nép által, semmit a népről a nép mellőzésével. Ez a demokrácia"
1848-ban március 15-én a forradalmárok 12 pontban foglalták össze követeléseiket. A magyar polgárok már 1848-ban felelős kormányt követeltek. Olyan kormányt, aki felelőséget vállal a hibáiért, aki tisztességesen bánik a közpénzekkel, aki garantálja a jogállamiságot és a rendet.
Ma sem követelünk kevesebbet.

Kedves Barátom!

Ilyen késő téli, kora tavaszi időszakban nehéz kikerülni ezeket a kérdéseket. A nagyböjt segíthet abban, hogy felkészülten várjuk a tavaszi újjászületést, mert lassan az ember sejtjeibe is beleívódott a hideg nedvesség, s a sok sötét, ami az elmúlt hónapokat jellemezte. Használd ki a rendelkezésedre álló időt, foglalkozz többet a hozzád közel állókkal, legfőképpen családoddal.
Erőt adhat a nehézségek elviseléséhez, ezért bűnbánattal, böjttel és vezekléssel készülj az ünnepre, amely a nagypénteki sötétség után a feltámadást ígéri.

Szeretettel üdvözöl: Barátod