Kedves Barátom!

Nem riaszt fel korán a kánikula, hűvös a levegő, reggel tovább marasztal az ágy. De még nem a meleg és a metsző hideg közötti utolsó nagy ütközet zajlik. Az ősz jó szándékú, tapasztalt közvetítő a nyár és a tél között. Mindkettőnek igazat ad, ezért átmenetileg ő nyer. A küszöb alatt szivárog be, rézsútos napsugarakkal, nyúló árnyékokkal, rozsdás szőlőlevelekkel érkezik. Lassan bontja ki a színeit, amelyek eleinte még csak rozsdállanak, később azonban már egyre érettebben, aranyban és téglavörösben tündökölnek. Ilyenkor lehet igazán megérezni az illatokat is. Ami most beérik, az már összegez, mint a szőlőszem, amely magába gyűjt minden kései napsugarat. A verőfényes séta őszi műfaj, a sétányon nyitott kiskabátban, puhán pattanó gesztenyék és lassan vitorlázó levelek között ballagunk.

Kedves Barátom!

Örömteli a séta a déli szentmise után, amikor a vasárnapi ebédet követően még alig ocsúdnak fel az emberek. Ilyenkor a legfeltűnőbb a különbség a negyedek között, ami összemosódik a hétköznapokon. A belvárost többnyire vasárnapra öltözött helyiek és kirándulók járják. Ezen a szép, szeptemberi napon több helyen is rendezvényeket tartanak, van hát miért a mindenféle náció turistáinak nézelődnie.
A kertvárosi rész viszont szinte teljesen néptelen, bár olykor kicsoszog néhány öreg a házakból, és a buszmegállókban is mindig várakoznak családok. A legmozgalmasabb a panelházas övezet, bár itt ritka az elegáns öltözék. Egybefolyik az idő, akinek nincs munkája, annak teljesen mindegy, milyen nap is van. A kocsmákban viszont, amelyekből minden sarokra jut, a hétköznapinál is nagyobb az élet. A legtöbb fásult, céltalan emberrel itt lehet találkozni. A természetestől elrugaszkodott életmód testileg-lelkileg deformálja azt, akinek nincs lehetősége, meg tán akarata sem kitörni. Errefelé jár a legtöbb, egykor szebb napokat látott kutyasétáltató hölgy is. Az egykor szép, korombeli lányok ifjúsága előbb poros irodákban vagy egyhangú szalagok mellett fonnyadt el, aztán a leépítés következett. Sokan maradtak gyermektelenek és magányosodtak el. A férfiak elvileg tovább kéne, hogy tartsák magukat. De akinek se munkája, se kertje, vagy legalább valami tartást adó elfoglaltsága, az mihez igazodjon? Rá van írva a reménytelenség az arcokra. Mindenkiére, aki ott vasárnap délután kint cselleng az utcán, sétáltatja a kutyát, támasztja a kocsmapultot, rámered a pénznyelő gépek kijelzőjére, vagy csak ül a padon és szívja a cigarettát. Akiket a legjobban szánok, azok hétköznap délelőtt is az ételhordóval állnak sorba az ingyenkonyhán, ők a legelesettebbek, akik meg a legegyszerűbb munka adta örömtől is meg vannak fosztva.
Ma inkább másfelé jövök haza, mondjuk a temető felé. Ott mindig lehet árnyékos, vagy napos utat találni, attól függően, épp mi esne jól. Az élet és a halál értelmén is alkalmam nyílik közben elmélkedni. Néha találok ismerős neveket a sírokon, alkalmasint olyanokét is, akik még élnek. Ilyenkor arra gondolok, hogy milyen érzés is lehet a saját nevünket sírfeliraton látni. Előre készülni, hogy majd ott fogunk nyugodni, s talán már nem remélni addig semmi változást.
Azért szép ez a kora ősz. A dombról érdekes panoráma nyílik a városra, a környékbeli szőlőkre, vagy akár az egész világra, attól függ, szeptemberi verőfényes jókedvében mire akar rálátni az ember. Ez a derű a jó Isten ajándéka, mert mikor körbenézek az emberek közt, leginkább olyanokkal találkozok, akik csak panaszkodnak. Pedig mennyi mindenen lehetne eltöprengeni egy ilyen hosszúra nyúlt, kellemes délutánon!

Kedves Barátom!

Negyven éve, egy szeptember eleji napon lettem gimnazista. Elkerültem szülőhelyemről a településre, ahol ma is élek. Apám és nővérem sokat betegeskedett, anyám erejét meghaladta az ápolásuk. Az otthoni nehéz körülmények miatt jóval idősebb bátyám vett magához, de egy idő után kollégiumba költöztem. Nősülni akart, ami a kisöccsével a nyakán nem ment volna. A neveltetésem sem tűnt egyszerűnek, ahogy kamaszodtam. A város egyik történelmi levegőjű középiskolájába jártam, amely még akkoriban is sokat megőrzött hajdani fényéből. Olyan tanáraim voltak, akikre ma is jó szívvel gondolok. A váltás a teljes újrakezdés lehetőségét rejtette magában, amely akkoriban még cseppet sem riasztott, hanem éppenséggel vonzott, mint valami nagy kaland. Talán mindig is ez az érzés segített átlendülni a holtponton.
Harmincöt éve, egy szeptember eleji napon - egy év katonáskodás után - egyetemistaként kezdtem újra az életemet. Bőröndbe és egy sporttáskába csomagoltam a holmimat, és nekiindultan a következő kalandnak. Azokkal a fiúkkal költöztem az egyetemi kollégiumba, akikkel együtt katonáskodtam. Ahogy jöttek a szeptemberek, úgy léptem mindig feljebb egy-egy lépcsőfokot, hogy jószerivel tudomást sem vettem róla. Az előadások szellemi feszültsége és a vizsgák izgalma. Az első szerelem és a csalódás nagy fájdalma. Az első ellenzéki előadások az egyetemi klubban, az akkoriban tiltott gondolatok. Az alföldi nagyváros befogadott és férfivá érlelt. Mire a diplomámat megkaptam, már az is körvonalazódott, hogy milyen pályára lépek. Harminc éve visszajöttem, és egy szeptember eleji napon beléptem a megyei lap szerkesztőségébe, mint újságíró gyakornok.
Huszonöt éve, egy szeptember eleji napon szülőházamból az utolsó lim-lomokat is kihordtuk az utcára. Végre sikerült eladni. Anyám elköltözhetett a városba, ahol a bátyám és én is éltünk. Előtte fel kellett számolni a háztartást, amit tudtunk teherautóra raktunk. Az udvaron tüzet raktam limlomokból, régi papírokból. A szomszéd gyerekek izgatottan rohangáltak, sosem jártak még ebben a kertben. Fára másztak, leugrottak, botot izzítottak és tüzes kígyót rajzoltak vele a levegőbe. Behuhogtak a házba. Miért visszhangzik? Mert üres, már nincs benne semmi. Nem akartak még hazamenni, amikor a szüleik szólítgatták őket. Mikor jössz legközelebb? - kérdezték tőlem. Nem jövök többet. Mert a jövő héttől ez már nem a mi házunk. Kár, mondták. Nem, így lesz a jó, válaszoltam.
Tíz éve, ilyentájt halt meg az anyám. Nem voltam mellette, a szomszédok szóltak, hogy napok óta túl csendes a lakótelepi lakás. Összejöttek a dolgok, egy-két hete nem néztem felé. A bátyámék pedig már az ország más pontján éltek, még ritkábban nézhettek rá. Fel kellett törni az ajtót. A sok pánt meg zár miatt csak késő éjszakára sikerült. Amikor a halottszállítók megjöttek, a hideg lépcsőre ültem le. Egy pillanatra kiürültem, mint egykor a régi ház. Apám és nővérem mellé, szülővárosomba temettük el.
Két éve, egy szeptemberi eleji napon megkeresem ott a szüleim házát, ahol felcseperedtem. A melléképületek roskadoztak, az udvar szűkös, mert az új tulajdonos beépítette a nyitott gangot. A lakásból gyereksírás hallatszott, kopott asszonyka bámult ki a piszkos ablaküvegen. Feszült voltam, de megembereltem magam. Ahogy becsöngettem, egy fiatalember jött elém, és nézett gyanakodva rám. Akkor sem nagyon oldódott a merevsége, amikor előadtam, hogy valamikor itt laktunk. A nevünket kérdezte, de nem volt ismerős neki, csak a homlokát ráncolta. Lehet, hogy amikor elköltöztünk innét, még nem is élt, vagy éppen, hogy csak rácsodálkozhatott a világra. Nem is tessékelt beljebb, mert nem dicsekedni, inkább röstelkedni való ez az öreg ház.

Kedves Barátom!

Most újra szeptember eleje van, az első, amely családunkban nem iskolakezdet, mert gyermekeim felnőttek, és Pestre költöztek. Ott találtak végzettségüknek, elképzelésüknek való munkát. Rájuk is nagy kihívások várnak, ahogy most nekem is váltani kell. Újrakezdés. Ezt az érzést élik át sokan most is az országban, és ahogy ők, én is megpróbálok sokadjára is megújulni. Egyre nehezebb, mert az ember idővel veszít rugalmasságából, türelméből, szeretne egy kis állandóságot és nyugalmat. De ha nem is találok ezekre az érzésekre, mégis gyönyörű ez a vasárnap délután. Egyszerre szeretnék mindenhol lenni, ahol csak megfordultam. Mert felidéződik az összes őszi hangulat, ami valamikor is megragadott. És minden évben eggyel több ősz lesz mögöttem. Annyit azért megtanultam, ha véges is emberi erőnk, mégsem kell a reménytelenségbe hullani, átsegíthet a hitünk ezen az őszön is.

Szeretettel üdvözöl: barátod