Kedves Barátom!

Ha enyhül is valamit a forróság, nem marad nyom nélkül. Szinte kiszívja belőlünk az erőt. Előbb az özönvízszerű esőzések, aztán a rekkenő hőség. Szokatlan ez a nyár, de miért is lenne egyik olyan, mint a másik? Csak az idősebbek emlékezetében sorjáznak az évszakok előírásos rend szerint. Hajdanán is előfordultak időjárási kilengések, a megszépítő emlékezet rendez szabályossá mindent. Elvégre mégiscsak akkor volt fiatal a ma őszülő halántékú ember, s az eltelt éveket az ifjúság tündéri fénye ragyogja be.

Kedves Barátom!

Gyakran kísért mostanában a múlt. Eszembe jutnak a hetvenes-nyolcvanas évek. Az ifjúkorom, ami azért korántsem áll össze bennem felhőtlen aranykorrá. Fokozatos belső fölszabadulásom egybeesett a kulturális nyitások sorozatával. Emlékszem arra a napra, amikor meghallgattam Cseh Tamás első, akkor még magnetofonszalagon terjedő felvételeit. Csak ámultunk, hogy milyen egyszerűen mond ki fontos dolgokat. Egyre nagyobb szabadságot éreztem magam körül. Magamban még nem, mert tele voltam görcsökkel, gátlásokkal. Néha eszembe jut az is, amikor először hallottam mély és igaz elemzéseket '56-ról, amelyet addig nem tudtam, miért is emlegetnek a szüleim egyszerűen csak forradalomként. Felidézem első erdélyi utamat, a különös érzést, hogy mennyire otthon éreztem magam egy idegen országban.
A tényleges belső szabadság végül nem is jött el. Sajnos, máig sem. A mi generációnk a kilencvenes évek végére középnemzedék lett, de addigra az egykori kifutópálya végén homokba süppedt, nem tudott fölszállni. Nyilván nem az egyetlen korosztály, amelyik elvesztette a szárnyait. De ez az, amelyik oly sok megcsömörlöttet, kiábrándultat, munkanélkülit, hajléktalant és alkoholistát adott az országnak. Egykori barátaim nagy része halott, vagy nem ebben az országban él. Furcsa, hogy nem a nincstelenek mentek el, hanem azok, akiknek - úgymond - a világon mindenük megvolt. Tehát a közérzetük vált olyanná, hogy belül érezték kilátástalannak a helyzetet. És ezen a rendszerváltás sem sokat alakított.
Ha az egyik nagyhatalom ki is vonul, hát jön az új. Ne legyenek illúzióink. Igaz, azt mondják, hogy idővel a birodalmak túlságosan függenek attól, ami egy maroknyi embercsoport körében történik. Mindenhol, amikor dereng a fény, felkiált valaki, hogy a király meztelen. Annak idején is azok voltak a legszebb napok, hetek, hónapok. Mint Nagy Imre 1989-es újratemetése is, amikor a többiek között egy vékony, szakállas fiút hallottam a Hősök terén. Olyanokat mondott Orbán Viktor, hogy szinte megmozdult alattunk a beton. Igaz, arról is beszélt, hogy az egyik, jelképes koporsóban ott a jövőnk. Akkor még nem tudtam, hogy mennyire igaza van. Azóta még az a tehetséges, fiatal barátom sem él már, akivel együtt szorongtunk a téren.
Azt gondolom, hogy mi, akik ezen a tájon élünk, nem vagyunk igazán nagy boldogságra szerkesztve. Talán nem is fontos, hogy ilyesmit érezzünk. De legalább hadd legyen az életünk szomorúan szép. Ami azért távolról sem azonos a lehangoltsággal.

Kedves Barátom!

Hazánk súlyos morális válsága mindenre rányomja a bélyegét. Sajnos, sorsunkat ma is látszatok között alakítjuk, nem a teljes és önként vállalt szabadság fegyelmében. Ez persze senkit sem ment fel személyes döntéseinek súlya alól. Különösen, ha abban keres felmentést, hogy más is hasonlóan él. Az erkölcsi felelősséget nem lehet megkerülni.
Sajnos, egyre inkább nőnek a társadalmi különbségek, és ezzel együtt fokozódnak az indulatok is. Ha nem egy diktátor, hanem a pénz kap korlátlan hatalmat, akkor is elveszhetnek az élet valódi értékei, oda a szeretet, a barátság. Minden olyan eszköz megváltoztatja, eltorzítja az embert és a közösséget, amely fölébe nő és uralkodik rajta. Nálunk pedig egyre nagyobb teret nyer az értetlenség, fokozódik az elzártság, eltűnőben az emberi hang.
Milyen érzelmi, emberi töltete lesz ennek a világnak, amelyet kizárólag az anyagiak határoznak meg? A mesterségesen megnövelt vágyak szárnyalását soha nem érheti el a valóság. Odáig elérhetünk, hogy a döntő többség számára ne jelentsen gondot a mindennapi kenyér. De ha csak a javak bősége dönti el, hogy valaki értékes embernek számít-e, vagy sem, akkor zsákutcába jutunk. Az érzelmi sivárság miatt pedig nő az indulat, az elégedetlenség, a feszültség. Ezek feloldására végül csak az alkohol, esetleg a kábítószer marad, ami növeli a mindent átható erőszakot. Azt a brutalitást, amely megnyilvánul az utcákon, a közutakon, és a családokat is szétzilálja.
Nem könnyű önvizsgálatot tartani még egy embernek sem, egy nemzetnek pedig nagyságrendekkel nehezebb. Amikor felmérték, hol élnek a világon elégedett és nyugodt polgárok, kiderült, hogy a ranglistán mi, magyarok igencsak hátul kullogunk. Tudom, hogy ebben közrejátszanak történelmi tényezők is. Egy számtalanszor megtaposott, megosztott és kifosztott nemzet tagjai végül már önmagukat és egymást is marcangolják. Évszázadokon át idegen hatalmak kénye-kedve szerint alakultak itt a dolgok, és még ma is kérdéses, hogy valójában függetlenek vagyunk-e, vagy tudunk-e azzá válni, esetleg lélekben már mindörökre kiszolgáltatottá váltunk.
Mi is lehet a megelégedettség titka? A dinamikus egyensúly. Arra jellemző, aki úgy tudja berendezni mindennapjait, hogy megtalálja benne mindennek a helyét. Eredményes lehet a munkahelyén, s képes arra is, hogy figyeljen a családjára és a közéletre egyaránt. Megtalálhatja önmagát, a közösséget és az Istent. Boldog emberré válhat.
Ha viszont ilyen egyszerű, miért nem tudjuk berendezni ügyesebben az életünket? Sajnos, egyre bonyolultabb kérdésekkel kerülünk szembe. A legfontosabb a megélhetés napi gondja. De miért is vált az ennyire nehézzé? Az idősebbek emlékeznek arra, hogy éltünk már rosszabb körülmények között is, amikor nem jutott mindennap a kenyérre felvágott, s talán egyszer-kétszer került egy héten hús a családi asztalra. Nem is szólva arról, hogy akkoriban a színes televízió és az autó is luxuscikknek számított. De elértünk egy bizonyos szintet, akkor pedig bármilyen visszalépés veszteségnek számít.
Azt sem egyszerű eldönteni, hogy mihez igazítsuk véleményünket. A rendszerváltás idején egy ideig minden hivatalostól eltérő álláspont hitelesnek tűnt, mert akkor a romok alól kellett kikecmeregnünk. Az iránymutatások azonban ellentmondókká váltak. Túlságosan is gyorsan következtek egymás után a kinyilatkoztatások és ígéretek. Érzékelhetően fogyott a szavatossági idejük, előbb néhány hónapra, majd egy-két hétre, végül talán pár napra zsugorodott.
A napokban újra Orbán Viktort hallgattam, aki most kormányfőként szónokolt. Lendülete ifjúságomat idézte meg, pedig sok év eltelt, mióta 1989-ben a Hősök terén szerepelt. Most nem a koporsóba zárt lehetőségeinkről beszélt, mint jó két évtizede, hanem inkább a feltámadásról. Remélem, most is igaza lesz. Azt hiszem, a tehetősebb országokban élők már korábban rájöttek arra, amit most elmondott. Ha sikeresé válna az ország, akkor mindenkinek jobb lehet. A nemzet lehetne egy nagy, közös vállalkozás, amely szárnyakat adhatna valamennyi tagjának. Ezért fontos, hogy legyenek közös céljaink, amelyek értelmet adhatnának mindennek. Akkor válna világossá: nem azért fontosak az iskolák, hogy mégiscsak el kell indulni reggel valahová a kicsiknek. Az önkormányzat sem csak azért kell, hogy egy-két túlbuzgó ember szerepet kapjon. Ahogy a kórház sem csak költségvetési hiányt termelő intézmény, hanem nélkülözhetetlen eszköz, ahol meggyógyítják a betegeket. Ha ezekre ráeszmélnénk, akkor érezhetnénk úgy, hogy értelmes feladatok várhatnak ránk, érdemes családot alapítani, gyermekeket a világra hozni, és felnevelni.

Kedves Barátom!

Nemcsak a múlt szépülhet meg, de talán a jövő is. Gondold el, milyen is lenne, ha úgy döntenél, hogy egy helyen töltöd el az egész életedet. Lassan megértenéd a téged körülvevő világ minden apró rezdülését. Megértenéd a természetet, az embert és Istent. Először talán unalmas lenne - ugyanazok a fák, ugyanaz a hegy, ugyanaz az otthon. Egy idő után viszont elkezdenél mélyebbre nézni. Értenéd a fák beszédét, tudnád, milyen szél fúj, mikor jön a váratlan vihar, hallanád, ahogy lüktet az élet a növények szívében; értenéd a madarak csicsergését, a mókus sikkantásait. Ha vihar lenne, te is együtt görnyednél a fákkal; a villámok természetfeletti fénye téged is megrémítene. És eldőlnél a kalászokkal, mikor lekaszálják a mezőt.

Szeretettel üdvözöl: barátod