Kedves Barátom!

Mindent ural a forróság, ezért a hűvös helyeket keressük, ahol valamilyen enyhülést remélünk. Csőstül jön a meleg. A nyár elején még csak reménykedve vártunk rá, most meg azt figyeljük, hogy végre mikor kúszik lejjebb a hőmérő higanyszála. Érzékenyek vagyunk, néhány fok ide vagy oda, máris kényelmetlenül érezzük magunkat.
Ez az évszak most olyan, mint az egyetlen pillanatba sűrített élet. Mintha végtelen ideig tartana, pedig nagyon gyorsan vége. Lehet, hogy még most megszenvedtet bennünket a tűző nap melege, majd a hirtelen ránk törő vihar, aztán ez is már csak törékeny emlék marad a hűvösebb időkben.

Kedves Barátom!

A pillanat varázsa hamar elszáll, s mindent kezdhetünk újra. De honnan lesz hozzá erőnk? Nem könnyű annak, aki hittel, tisztán akar élni. Bíznia kell abban, hogy vannak olyanok, akik hasonlóan gondolkodnak, mint ő, és meg is találják egymást. Ehhez azonban ki kell mozdulnia talán kényelmes, biztonságot is jelentő köreiből, megismerni új közösségeket, más embereket, olykor eltérő értékrendeket is.
Amikor valaki megszületik, senki sem gondol arra, hogy egy gyerekkel mi minden baj lehet. Mindenki azt gondolja, mosolygó, gyönyörű, szófogadó, sikeres lesz. Az élet azonban nem ilyen. Igenis föl kell készülnünk a kudarcokra, arra, hogy sokszor kell fölkelünk a földről. Ez nem tragédia. Az élet sok értékét csak akkor vehetjük észre, ha kiütöttek bennünket, és a földön fekszünk. Mindenekelőtt a családi, majd az iskolai nevelés során kellene erőt adni a fiataloknak a kudarc elviseléséhez, anélkül, hogy félelmet ébresztenénk bennük. A honi nevelés rákfenéje, hogy a gyerekeket kizárólag a sikerre készítik föl, a kudarcra, az összeomlásra, az újrakezdésre nem. Ennél nagyobb baj - de ez sem magyar specialitás - a nemzet megosztottsága, ami újra meg újra bekövetkezik.
Ennek is lehet a következménye, hogy valaki már fel sem tud állni. Keserűségében ezért úgy nekiindulhat, hogy a világ másik végén köt ki. Sok ismerősöm látta annyira sötétnek és reménytelennek a hazai helyzetet, hogy végleg külföldön keresett boldogulást. Így jártam egy diákkori cimborámmal is, akit nyolc esztendeje azért hívtam fel, mert eszembe jutott egy kamaszkori beszélgetésünk. Akkor régen azt mondta, hogy arról álmodik, hogy majd egyszer együtt mennek ki az utcára a jó akaratú emberek, hogy kinyilvánítsák, hogy ezen túl minden másként legyen. S ekkor úgy kiárad a jó szándék és az öröm, hogy egyszer s mindenkorra megváltozik a világ.
Ezért 2002-ben, mikor a választás két fordulója közt nemzetiszín lobogók alatt egész családommal együtt a polgári értékek mellett tettünk hitet a Kossuth-téren, az ő szavai jutottak az eszembe. Amikor azonban néhány nap múlva felhívtam telefonon, s elmeséltem neki, hogy mit éltünk át, akkorra kiderült, hogy másként alakult a választás, mint szerettük volna. A csoda csak bennünk történt meg, az országban elmaradt. Ezért a telefon másik végén hosszas csend volt, majd halkan közölte, hogy külföldön vállalt munkát, már összepakolt, repülőre száll. Azóta is sokszor gondolok rá, bár nem hívtam fel. Igaz, ő se keres. Mit is mondhatnánk egymásnak? Az ilyen végérvényes döntésekkel nem lehet mit kezdeni. Igaza is volt, meg nem is.
Ha most hazajönne, mert kedvére való politikai fordulat következett be, lehet, hogy azt kérdezné, hogy miként lehetett hosszú éveken át ebben az országban élni. Én persze csak széttárnám a karomat, hogy nem tudtam volna elképzelni máshol. Az elmúlt nyolc évben talán tényleg kevés jót éltünk át, de azért sok minden történt. A gyerekeim is felcseperedtek, tanultak, ráadásul magyarul beszélnek és gondolkodnak, nem úgy, mint az övéi. Az elmúlt évtizedek során valóban egyik válságból a másikba esett az ország. De a történelem és az emberi sors mozgatórugója a válság. Mi inkább csak eltúlozzuk ennek a fájdalmait. Úgy tartják, hogy egy magyar ember szinte biztosan panaszkodik. Akkor is, ha nagyon jól megy a sora, akkor is, ha rosszul. Ha viszont egy amerikainak fut a szekér, akkor fölényben érzi magát mindenkivel szemben, akinek kevesebb jövedelme van. Mi meg attól félünk - és nem alaptalanul -, hogy a jólét megmutatása rosszindulatot vált ki.

Kedves Barátom!

Bár teljes egészében nem változtathatjuk meg magunkat és a világot, némileg mégis hatással lehetünk életünk folyására. Dolgozhatunk a pénzügyi helyzetünk, a családi kapcsolataink és a lakáskörülményeink javításán, s van sok más is, amit önmagunk erejéből átformálhatunk: a viselkedésünket, a gondolkodásmódunkat és az érzéseinket. Az előnyükre megváltozó emberek döntő többsége maga küzd meg a nehézségeivel, a saját hitére, képességeikre és erőforrásaikra támaszkodik, elsősorban saját keserves élményei alapján dolgoz ki magának stratégiákat.
Sajnos, amikor a hagyományos értékek megkérdőjeleződnek, szinte mindenki magányosnak érezheti magát, még sok ember között is egyedül. Így született meg ez a különös, de kifejező szókapcsolat, hogy magányos tömeg. Ez a modern társadalom olvasztótégelyében létrejövő furcsa, de jól formálható massza, amely egyre inkább a kiszorítja a szervesen fejlődő, hagyományaikat őrző emberi közösségeket. Részben az objektív történelmi folyamatok alakítják, részben pedig az ilyen-olyan üzleti érdekek, amelyek elvezetnek a ruházkodás, az étkezés, végül a gondolkodás és a viselkedés uniformizálódásáig.
Ellentmondásos folyamat ez. A sokféle vívmány, ezernyi találmány megkönnyíti az életünket, a többi között hallatlan mennyiségű információval is ellát bennünket. Jóformán mindent megtudhatunk a világról, a többi emberről, mégis mindez már nem összeköt velük, inkább elválaszt tőlük, s otthonaink börtönébe zár. Nem felnőtt, felelősen gondolkodó állampolgárok szövetségévé alakul a társadalom, mert látszólag az állam érdeke is az, hogy egységes fellépésre képtelen, csupán statisztikai adatokban megjelenő, arctalan sokaságot irányítson. Pedig egyéniségek, érző, gondolkodó lények vagyunk. Micsoda képtelenség, hogy elzárkózó, magányos páriává silányít bennünket a társadalom, miközben annyi minden a többi emberhez fűz!
Már a születésünk sem magányos esemény, s ahogy cseperedünk, úgy kötődünk egyre jobban másokhoz. Alig lehetne bennünket egy szál magunkban meghatározni, hiszen ezer szállal kötődünk környezetünkhöz. Önmagunkat csapjuk be, ha az egyedülléttől szenvedünk. Persze sok félelem élhet mindnyájunkban. Azért tartunk másoktól, mert elszenvedhetünk tőlük sok rosszat is. De ha túl óvatosak vagyunk, ha nem bízunk senkiben, akkor könnyen eljutunk az elmagányosodáshoz.
Vajon miért nem látunk bele az emberek lelkébe? Talán azért, mert a magunkéba se. Igazából saját vágyainkkal, álmainkkal, gondolataival sem vagyunk teljesen tisztában. Hiányzik az a megtermékenyítő csend, amely módot ad arra, hogy önmagunkba nézhessünk. Mert az első komoly lépés mások felé belső útjainkon vezet, a felebarátomat csak úgy szerethetem meg, ha önmagammal is békét kötök.
Nem könnyű útra vállalkozik, aki erre hajlandó. Saját esendőségünket a legnehezebb elviselni, még ha hajlamosak is vagyunk túl sok mindent megbocsátani magunknak. Már múlandóságunk gondolata is nagy teher, hát még az addig vezető út, fiatalságunk elvesztése, s a gyorsan múló évek egyre növekvő súlya. Ráadásul manapság az ifjúság sajátos kultuszát éljük, pedig világszerte növekszik az idős emberek száma. Lehet, hogy sajátos visszahatás ez. A korosodó társadalomban az újságok címoldalán, s a televíziók képernyőjén már csak a fiatal arcok és testek vonzzák a tekintetet. Pedig az idős kort is tisztelni kellene ahhoz, hogy kiteljesítsük önnön létezésünket. Ne csak az emberi sors első három évtizede legyen izgalmas. Így lehetne igazán meghosszabbítani az életet, nem holmi gyógyszerekkel.

Kedves Barátom!

Ha nem is volt sokszor kellemes itt az élet az elmúlt, hosszú évek alatt, ha nem is úgy formálódott az ország, ahogy sokan szerettük volna, ha egyik válság követte is a másikat, nem bántam meg, hogy maradtam. Mi lenne, ha a mindnyájan nekiindulnánk, s a talpunkra ragadt földdel együtt hordanánk szét ezt az országot? Reméljük, azért egyszer a küszködésünknek meglesz az értelme. Nem maradhat hazánkban örökké a posvány és a fülledt levegő. Reméljük, lesz még egyszer olyan tiszta fényű ünnepünk, amire felkapja a fejét még a külföldre szakadt cimborám, meg a többi, idegen országban élő magyar is.

Szeretettel üdvözöl: Barátod