Kedves Barátom!

Az egész országot, az egész nemzetet megrendítette hazánk legújabb kori történetének egyik legsúlyosabb természeti csapása, a tizenkét megyét érintő májusi-júniusi árvízi katasztrófa. Sokan figyelték dermedt lélekkel a patakok, a folyók áradását, különösen a borsodi településeken. Megdöbbenve hallották a híreket az emberek házainak, értékeinek megsemmisüléséről. Megmunkált, szépen bevetett földeket, gondos kerteket lepett el az ár, takaros házak rogytak térdre, az emberek úgy menekültek házaikból, hogy odahagyták egy élet munkáját. Több tízezer ember otthona vált semmivé. Elvitte a víz, az ár, a sár.

Kedves Barátom!

Nincs ember, aki ne rendült volna meg, akár közvetlen közelről, akár a televíziós tudósítások képeiből értesült sok ezer hajlék pusztulásáról. A súlyosbodó helyzet láttán rengetegen érezték úgy, hogy segíteni, menni kell, ott kell lenni a gátakon, az életek, az értékek menekítésében. Ahogy azt is átérezték, hogy adni kell, mert adni muszáj. Adni kell fizikai erőt, pénzt, zsákot és homokot, élelmiszert, ágyat, ruhát. Ismert emberek és névtelenek, sportolók, katonák, egyetemisták, egészségügyiek, egyházi segélyszervezetek és egyszerű önkéntesek álltak készenlétben és mentették, ami még menthető. A telefonos adományvonalakon százmilliók gyűltek össze néhány hét alatt.
Bajban ismerszik meg az ember, tartja a mondás. Felszínre tört az egyik legfontosabb érzés, a másik ember megbecsülése és tisztelete, az együttérzés. A részvét, amely nem szánalom, hanem az elesett, meggyötört, kárt szenvedettek iránti megértés. A felebaráti szeretet. Ami egyúttal hazatérés valódi önmagunkhoz. Amikor háttérbe szorul az én, az enyém fogalma, és az önzetlenség, a jóakarat, a segíteni vágyás lép a helyébe. Ennek számtalan példáját tapasztaltuk már meg vészhelyzetekben, ahogy most is. Ráébredhettünk: mindez bármikor velünk is megtörténhet, ezek az emberek most helyettünk is szenvedtek, házaik, kertjeik, otthonaik a mi veszteségünk is, szenvedéseik a mi kínjaink is. Az igazi egymásra figyelés, az együttérzés hetei, hónapjai következtek el - igaz, keserves, nyomorúságos áron.
Aki csak televízióban látta, hogy mi történt, az sem tud elfelejteni egy-két pillanatfelvételt, mozzanatot. Örökké szívünkbe vésődik azoknak az idős emberek a tekintete, akik mindenüket elvesztették, s talán nem is tudják túlélni a megpróbáltatásokat. Tudjuk, hogy kell és fontos a tárgyi adomány, de mindannyian érezzük azt, hogy szánalmas semmiség ahhoz a veszteséghez képest, amelyet több tízezer ember szenvedett el az elmúlt hetekben, elsősorban lelki-érzelmi téren. Csak reménykedhetünk, hogy adományunk és részvétünk hosszú ideig, az otthonra találás időszakáig, a lelki béke megteremtéséig kíséri el majd azokat, akik egy szál ruhában voltak kénytelenek elhagyni otthonaikat. Sok ezer rászoruló számára az együttérzés megtapasztalása a fájdalom enyhülését is hozhatja, gyógyulást kínálva a megpróbáltatások után. Ideje lenne ezért máskor is összekapaszkodnunk, megfogni egymás kezét, megkeresni mindazt, ami összeköt, összekovácsol bennünket.

Kedves Barátom!

Tudom, soha nem volt, s nem is lesz könnyű egymást megtalálni. Sok fájdalom, sok álmatlan éjszaka - hosszú út vezethet ahhoz, hogy megleljük önmagunkat, s ez által a másik embert. Nehezen viselt, magányos megpróbáltatások, az élethelyzeteink kudarca, az anyagi nehézségek, a családi konfliktusok, a munkahelyi problémák. De ahogy a gondok gyökere, úgy a megoldás is egyedül bennünk van.
A fájdalom és a kétely, a csekély önbizalom újra és újra elfedi előlünk az egyszerű választ. Sokszor mindenkiben hibát keresünk, mindenkire haragszunk, mindenkit hibáztatunk. Aztán panaszkodunk, mert megerősítésként külső igazolást várunk. Sajnáltatjuk magunkat, mert így talán a szeretet egy egész csekélyke szikrája eljut hozzánk.
Nem vagyunk ebben az útkeresésben teljesen magunkra hagyatva. A hivatásunk, az emberi kapcsolataink, a családunk, a barátaink is meghatározói az életünknek. De ne várjunk el azt másoktól, amire mi magunk egyelőre nem vagyunk képesek. Ne várjunk el szeretet mindaddig, amíg nem tudjuk magunkat sem kellően szeretni. Ne várjunk megértést másoktól, amíg még mi sem értjük meg saját viselkedésünket. Ne várjunk segítséget mástól, ha még magunk sem tudunk másokon segíteni. Ne várjuk el, hogy kapjunk, amíg nem tudunk mi magunk is adni. Ne várjunk el tetteteket másoktól mindaddig, amíg mi magunk tétlenek vagyunk. Ne várjunk el optimista szemléletet másoktól addig, amíg mi magunk sem tudjuk, hogyan kell derűsen tekinteni az életre.
Az már önmagunkon múlik, hogy élünk-e, és hogyan élünk a lehetőségeinkkel és hova jutunk. A lényeg az, hogy a szeretet irányítson bennünket, mert akkor nem tévedhetünk el.

Kedves Barátom!

Életünk során ennek az érzésnek többféle arcát is meg kell ismernünk, hogy létünk kiteljesedhessen. Az első és az egyik legfontosabb kötődésűnk az anyai és apai szeretet. Ez a gyermek életének és szükségleteinek feltétlen igenlése. Ennek csak egyik része a törődés és a felelősségtudat. A másik az, hogy a gyermek ne csak az életben maradás vágyát, hanem az élet szeretetét is megtanulja. Az a fajta szoros kötődés és gondoskodás ez, amely egyre inkább elfogadja az elkülönülést is, hogy akik egyek voltak, az élet törvényei szerint majd el is tudjanak egymástól válni.
A szülőnek támogatnia kell gyermekei önállósodását, majd felnőtté érését, önzetlenül oda kell tudni adnia mindent, nem akarva érte mást, csak a szerettei boldogságát.
A szerelemben két különálló ember válik eggyé. Az vágyódás a teljes egybeolvadásra a másik személlyel, de nem csupán a testi étvágy jóllakatására. Az igazi szerelemben a hódítási törekvés gyöngédséggel társul, amely a felebaráti szeretetből sarjad és teljesedik ki. A szerelem teljesen elfogadja a másik embert. Szeretni annak az eldöntése, hogy életemet teljes egészében egyesíteni akarom egy másik élettel. A valódi szerelem törődést, tiszteletet, felelősségtudatot jelent. Valakit szeretni a szeretet képességének összpontosítása és érvényesítése. Szeretni valakit: ígéret, ítélet és döntés.
Ehhez azonban először saját magunkat is tudnunk kell szeretni. Önmagunk elfogadása az első lépés a másik ember iránt érzett szeretethez. Ez az ember saját életének, fejlődésének, szabadságának és boldogságának az igenlése. Ebben gyökeredzik a mások iránti törődés, a tisztelet és a felelősségtudat is.
Kizárja egymást önmagunk elfogadása és az önzés. Ráadásul, ha valaki csak saját magát képes szeretni, akkor egyáltalán nem tud másokkal pozitív érzelmi kapcsolatokat kiépíteni. Az önző embert csak önmaga érdekli, nem akar semmit adni, csak mindig kapni és szerezni próbál, valójában pedig gyűlöli még saját magát is. Boldogtalan, mert csak azt lesi sóvárogva, hogyan csikarhatná ki az élettől azt a teljességet, amelyhez az utat ő maga torlaszolta el.
Minden érzelmünk közül a legfontosabb, minden más kötődés alapja a felebaráti szeretet, a másik ember iránt érzett felelősségérzet, gondoskodás, tiszteletet. Ennek következtében alakul ki a kívánság, hogy szenvedésén enyhítsünk, segítsük az életét. Így valósulhat meg az emberi szolidaritás, az emberi eggyé válás, amelyben Jézus Krisztus jelenlétét is megérezhetjük. Ez mutatkozott meg az árvíz kritikus napjaiban.

Kedves Barátom!

Nagyon fájnak, mert frissek a sebek. De tudjuk, hogy mint korábban, ismét behegednek. Egyszer majd elfedi az emlékezetet a múló idő. A víz rontásának nyomait benövi a fű, felépülnek a házak, s újra virágzanak a bokrok az udvarokon. Ám hiába minden, ha a megpróbáltatásokat követően is a reménytelenség sötét mélységébe merülnek emberéletek. Ne csak a katasztrófák döbbentsenek rá arra, hogy mi a dolgunk a világon. Szót kell, hogy értsünk egymással, hogy ne legyen helye a keserűségnek, ne férkőzhessen közénk a rosszindulat. A közömbösséget az odafigyelés, a gondoskodás váltsa fel. Az önzés és a gyűlölet helyébe az öröm, a megértés, az egymással való törődés lépjen. A most megtalált emberség, a közösség iránti felelősségérzet épüljön bele életünkbe, hogy megtaláljuk az önmagunkhoz és az egymáshoz vezető utat.

Szeretettel üdvözöl: barátod