Kedves Barátom!

Nagypénteken írom ezt a levelet. Szinte reménytelen a sötétség, amely ma a világra tör. Most érzem, hogy a húsvét milyen drámai ünnep. Keserű mélységeken át vezet az út, a sír sötétsége után láthatjuk meg a fényt. Jézus gyötrelmek között szabadul meg földi valójától, akkora szenvedés árán, hogy mélyebbre nem is lehet zuhanni. S éppen ez ad lehetőséget arra, hogy szembenézzen a halállal, s megtalálja belőle a kivezető utat. A mélységes sötétben rak le magáról minden földi nyűgöt, hogy azután megmutassa, s átadja számunkra a fényesség örömét.

Kedves Barátom!

A nagyhét eseményei drámaiak, a hűség és az árulás, a szeretet és a gyűlölet, az iszonyú fájdalom és a kitörő öröm egyszerre rejlik bennük. Amikor Jézus virágvasárnap bevonul Jeruzsálembe, még túláradó boldogsággal fogadják, mert régi jóslatot teljesít be. Aztán megfordul a közhangulat. Az ellentmondásos, gyors folyamat egészen a keresztre feszítésig tart. Nincs mentség és remény: megreped az ég és föld, az ember fia meghal, a pokolra száll. Amikor a legkilátástalanabb minden, bekövetkezik az, ami a világ sorsát gyökeresen megváltoztatja. Jézus három nap után, megdicsőült testi mivoltában támad fel.
Kínszenvedését, halálát és a feltámadását évszázadokon át passiójátékokon idézték fel. A szereplők - diákok, parasztok vagy mesteremberek - hónapokig készültek. Alkalom volt, hogy elmélyüljenek az evangéliumi szereplők jellemében, indítékaiban, osztozzanak sorsában. Így tanulták meg, hogy az ember milyen végletes szituációba is kényszerülhet.
Számunkra is hasonló lehetőséget kínál ez az időszak, amikor napól-napra szembenézhetünk a legfontosabb sorskérdéseinkkel. Talán soha nem volt ez annyira fontos, mint manapság, amikor annyian igyekeznek elfelejtkezni az élet nehézségeiről. A címlapokon és a képernyőkön csak fiatal, egészséges arcok és testek tűnnek fel. Mintha örökké az ifjúság ragyogása venne körül bennünket, s nem lenne más dolgunk, mint gondtalanul átadni magunkat a szórakozásnak.
Valójában éppen az ellenkezője az igaz. Elvesztettük a teljességet. Az emberek és közösségek lába alól kicsúszott a talaj, kiüresedtek azok az értékek, amelyek megszabják az élet rendjét. Sajnos, korunk szelleme a felelőtlenség felé irányít. Egyre kevesebben vállalják a nehézségeket, a legtöbben igyekeznek könnyedén túllépni rajtuk. Ezért hiába keressük görcsösen, sorsunk egyre kevésbé az örömről, hanem végül inkább a magányról és a szenvedésről szól.
De ha átéljük és megértjük a nagyhét drámáját, akkor jobban szembe tudunk nézni a bajjal is, nyitottabb szívvel fogadjuk, amit ránk mér a sors. Ha nem próbálunk elmenekülni a fájdalom elől, akkor ránk találhat a szépség, a szelídség és a nyugalom is. A megpróbáltatást nem kell keresni. Elér mindenkit, mert hívatlanul jönnek a megoldhatatlannak látszó ellentétek, betegségek, balesetek, s még ki tudja, milyen katasztrófák. Súlyuk alatt meg lehet roppanni, de a szembenézés, a belső igazságok megtalálása is erősebbé tehet.

Kedves Barátom!

Egyetlen ünnep sincs ezen kívül, amely ilyen mélyen tükrözné az ember sorsát, nehéz útját, bukását és felemelkedését. Még Jézus is, aki előre látja a kiteljesedést, menet közben csaknem összeroppan. A gyötrelmek éjszakáján kéri, hogy múljon el tőle a keserű pohár, a gyötrelmes halál pillanatában pedig úgy érzi, hogy Isten elhagyta őt. Ezekben az ellentmondásos, esendő evangéliumi pillanatokban mutatkozik meg, hogy akkora az ember vállán lévő teher, hogy számára is szinte elviselhetetlen. Átélése még az ő hitét is megkarcolja, egész valóját megkérdőjelezi. De e nélkül hiteltelen is lenne a jézusi sors, mert így azonosul teljesen velünk, halandókkal, akiknek magabiztosságán minduntalan rést üt, hogy milyen sebezhetőek is vagyunk.
De eredendően él bennünk a remény is, mert ilyenkor már önmagában a teremtett világ tavaszi újjászületése némi vigaszt nyújt, mert a melengető napfényből szervezetünk új erőforrásokhoz jut. Ez azonban önmagában kevés, mert minden nemzedéknek meg kell fogalmaznia a viszonyt is, ami a feltámadás misztériumához fűzi. A legjobb festők, írók, s manapság már filmrendezők is próbálják újragondolni, s elénk tárni. De mint őseink a hajdani passiójátékokban, személyesen is a részesévé kell válnunk mélység és magasság örök ellentétének.
Életünk csupa rejtély, elejére nem emlékszünk, s a vége pedig a félelmetes ismeretlenségbe vész. De ha végigkövetjük a reménytelenség útját a gecsemáni kerttől a Koponyák hegyéig, akkor minden értelmet kaphat, még azt is megláthatjuk, ahogy a szent sírról legördül a kő, a kereszthalál áldozata után harmadnapra feltámadás következik. A fájdalmas szembenézést a megújulás követheti, amely bizakodással tölthet el bennünket. Ez az érzés alapvető szükségletünk, mert távlatokat ad terveinknek, értelmet cselekvéseinknek. Nélküle monoton peregnének napjaink, mert különben nem nyílnának új távlatok a megélhetésért folytatott, sokszor földhözragadt küszködésünk során.
Nagyon sokan érzik úgy, hogy most nagyon szükséges a belső megújulás a nemzet számára is. Ez csak olyan valódi erkölcsi önvizsgálat útján lehetséges, amely a húsvéti ünnepkör drámaiságához hasonlatos. Nem elég a választás gesztusa, a közjogi újjászületés, hanem egyénenként és közösen is végig kell gondolni az ellentmondásokat. Tudnunk kell: nem könnyű a múlttal való leszámolás, és legalább olyan nehéz a jövő megtalálása is. Ezért nagyon fontos lenne, hogy most minél többen jöjjenek rá a húsvét valódi jelentésére. Ha ugyanis sokan meglátnák az újrakezdés esélyét, problémáink megoldásához együtt is lenne kedvünk és energiánk.
Az emberek többsége fájdalommentes, gyors fejlődést szeretett volna a nagy társadalmi fordulat, a rendszerváltás során, nem vette figyelembe, hogy csak a lassú, kínlódó átalakulás hozhat valódi eredményt. Ezért most sokan tehetetlennek érzik magukat a társadalmi cselekvés terén. Pedig a munkát valamikor el kell elkezdeni, még ha az eredménye csak a jövőben mutatkozik is meg. Az ország gyökeres átformálása, akárcsak a diófaültető számára a termés, úgyis csak a mi hagyatékunk, utódaink számára pedig örökség lehet.
A nagyheti eseményekben tükröződő egyetemes emberinek ezért össze kell fonódnia legbensőbb érzéseikkel, meg kell értenünk, hogy milyen célt is szolgál az áldozat. Egyéni, át nem ruházható felelősségünk az út bejárása, amelyen - ha egyfelé tartunk - találkozhatunk társainkkal is. Azért kell végigszenvednünk, magunkévá tennünk saját magunknak is a krisztusi fájdalmat, mert egészen addig, míg nem épül bele egyéni sorsunkba, nem válhat végül mindnyájunk életének részévé sem.
Jézust nem egyedül kínozták halálra, hanem az evangélium szerint két bűnössel együtt. A két lator kétfajta szemléletet, gyökeresen eltérő karaktert testesít meg. Az egyik gúnyosan szembesíti Jézust azzal, hogy Isten fiaként csak egy szavába kerülne, hogy megszabaduljon a fájdalomtól. A másik éppen ellenkezőleg, közösséget vállal vele. Ezért az utolsó, talán egyetlen bűntelen, tiszta pillanata által menekül meg az örök kárhozattól.
Mindnyájan választhatjuk ezt vagy azt a lehetőséget. Ez a végső kérdés, amelyre mindenképpen válaszolnunk kell. Mert az utolsó percig azonosulhatunk a felfokozott, durva közhangulattal, fölényeskedve sértegethetjük azt, aki velünk és értünk szenved, vagy összeszedhetjük az erőnket és szembeszállhatunk a felszínes gúnyolódókkal, és kinyitva szívünket, megérthetjük a másokért hozott mérhetetlen áldozat értelmét.

Kedves Barátom!

Nem tudhatjuk, mikor jön el a végső pillanatunk, ezért bármelyik lehet számunkra vízválasztó. Nem halogatható a döntés. Ne higgyünk annak, aki azt mondja, hogy könnyen vehető az élet és a halál. Mindkettőért súlyos árat fizet az ember. De akkor nem hiábavaló a fájdalom, ha a pokoljárást azért vállaljuk, hogy aztán újult erővel láthassunk dolgainkhoz. Ekkor találhatunk gyógyírt közös és egyéni problémáinkra is.
Lehet, hogy olykor elérhetetlenül távolinak tűnik a megoldás, mert ott tornyosul előttünk a mérhetetlen szenvedés és a kilátástalanság. De tudnunk kell, hogy van remény: a mélységes sötétség elmúlik, egyszer csak ismét kigyulladnak a fények, és megszólnak a harangok, ahogy a természetben is virágba borulnak a fák, és a madarak újra dalolnak. Ez a feltámadás és ez az élet.

Szeretettel üdvözöl: Barátod