Kedves Barátom!

Az éjszakák még fagyosak, de napközben már cirógat a napfény, kellemes, enyhe az idő. Lehet, hogy még nem búcsúzott el véglegesen a tél, s még visszaköszön a vacogtató idő, de az ember könnyen felejt, gyorsan hozzászokik a jóhoz. Már azt tervezi, hogy hová is mozduljon ki, miután kiszabadul a hideg szigorú házi őrizetből.
Ilyenkor, ahogy telik a nagyböjt, óhatatlanul mérleget vonunk. Mit sikerül végrehajtani az önmagunkra rótt vezeklésből, és mi hajt ki a szigorúság és az önfegyelmezés kemény talajából?

Kedves Barátom!

Mindnyájan kibontott vitorlákkal indulunk sorsunk nagy kalandjára, hogy aztán a végén magányos hajótöröttként húzzuk meg magunkat a magány Robinson-szigetén. Fiatal korunkban még hív bennünket a nagyvilág. Ahogy elszállnak felettünk az évek, s idősebbek leszünk, mind egyszerűbb lemondani a hívságokról. Százszorosan köt bennünket a múlt, kiismerhetetlennek látszik a jelen, bizonytalannak a jövő.
Kisszerűnek látjuk a környezetünket, világunkat, benne saját személyünket is. Elhitetjük magunkkal, hogy szürke emberek vagyunk, akárcsak akik körülöttünk járnak-kelnek. Úgy véljük, színházba, moziba kell menni ahhoz, hogy nagy formátumú személyiségeket, tragikus hősöket lássunk. Igaz, könnyen meg is mosolyogják, ha manapság valaki - elfelejtkezve magáról - fennkölt pózban tetszeleg. Kihaltak volna a regényes történetek főszereplői?
Sorsunk alapvetően nem változott, hiszen éppen úgy megszületünk, felnövünk, és ha megéljük, magunk is szülőkké, nagyszülőkké válunk, majd megöregszünk és meghalunk, mint az elődeink. Annyi biztos, hogy mások a körülmények. Minden probléma ellenére emberibbé vált a környezetünk. A világ e tájékán nem pusztít háború, járvány és éhínség. Talán emiatt van az, hogy korunk gondolkodói közül néhány úgy fogalmaz, hogy már a történelem végére értünk.
Pedig csak illúzió, hogy már semmi újdonság sem történhet velünk. Egymást követik a technikai felfedezések, a különböző tudományágakban szinte nincs is megállás. Új elméletek látnak napvilágot, s ezek nyomán olyan kísérleteket hajtanak végre, amelyek átformálják világképünket.
Most is ott ég bennük a tűz, amely valaha nagy tettekre sarkallta őseinket. Lehet, hogy mindössze a jelmezek fogytak el, amelyek színesítették a különböző korokat? A sorsunk talán nem olyan kalandos, de a fordulatai számunkra éppen olyan jelentősek, mint amelyeket a történelemkönyvekből és a regényekből ismerünk. Ezért aztán meg kellene tanulni bátrabban formálni a világot.
A változások most nem gyorsak, hosszú évek, évtizedek alatt fordulhat a világ sorsa. Számtalanszor beigazolódott, hogy nem elég a jót akarni, de kellő alázattal kell is tenni érte, s ki kell várni az áldozat gyümölcsét. Ehhez persze türelem kell. Bíznunk kell abban, hogy előbb-utóbb megtörténik a kedvező fordulat, s a szeretet ereje formálja át a közéletet. Ha nem így történik, félelmetes elképzelni is azt a széthulló emberi közösséget, amelyet csupán a puszta önzés, a személyes érdek igazgat.
Ha az ordas eszmék kerülnének uralomra, az erkölcs fogalma hamar elveszítheti értelmét, s először a leggyengébbek lesznek a felbolydult világ áldozatai. Tulajdonképpen mindnyájan tartozhatunk ebbe a körbe, mert nagyon is esendők lehetünk életünk különböző korszakaiban. Ezért nem lehet alkalmas az emberi élet védelmére és továbbvitelére egy olyan rendszer, amelyből kihal a hit és a szeretet, nincs tekintettel sem a legkisebbekre, sem a legidősebbekre, nem óvja meg az elesetteket, a rászorulókat.
Sajnos, a szeretet kultúrája mögött ott leselkedik az erőszaké, amelyben korlátok nélkül érvényesülhet az önzés. Ezért az élet tiszteletében nincs félmegoldás, alku. Nem szállhat szembe valaki csupán egy kicsit a bűnnel, hanem minden erejével tiltakoznia kell ellene.

Kedves Barátom!

A földi élet Isten ajándéka. Élet és halál egymás kiegészítői. Ahogyan az élet fogalmát sem tudjuk pontosan meghatározni, a halál is örök titok marad. A legtöbb ember egész életében kerüli a halál gondolatának elfogadását. Örökösen elszámolatlan, befejezetlen ügyei maradnak a munkahelyén, a családjában, önmagával szemben.
Kapcsolatát nem tudta rendezni az emberekkel, főleg a szeretteivel. Úgy érzi, hogy haragosokat vagy másokkal szemben elkövetett jogtalanságokat hagy maga után, amelyektől nem tud szabadulni. Szembekerül a lelkiismeretével, amelyet elnyomott, amíg élete virágjában volt. A vágyai uralták, és nem azt kereste, ami másnak is jó, hanem amit megkívánt. Ezeket a gondokat fel szeretné dolgozni, de nem tudja, hogyan. Az őszinteség önmagunkkal, másokkal szemben gyakran kínos.
Pedig életünkben fontos a megbékélés. Nem a beletörődés, hanem a kiegyezés önmagunkkal, a környezettel, a világgal és végül az elkerülhetetlen halállal. A fiatal inkább előretekint, viszont az idős ember szívesen emlékezik. A rossz élmények eltompulnak, a fájók megenyhülnek, a kedvesek vigaszt nyújtanak. A haldokló pedig visszajelzést vár, megerősítést, hogy élete tartalmas volt, és értékes nyomot hagyott maga után. Ehhez a hit megszerzése vagy megerősítése szükséges, ami megnyugvást hoz. Amikor mindentől, mindenkitől elszakad, az utolsó erőforrása ez lehet. Akinek van hite, könnyebben ereszti el az életet, és kevesebb szenvedéssel kerül a halál állapotába, mert érzi, hogy a mindenséghez talál vissza.
Nem egyszerű ezekre az alapvető igazságokra rátalálni. Úgy telik el az életünk, hogy hosszú időt töltünk a televízió előtt, nagy áruházakban vásárolunk, s közben lassan egész világunkat sablonokból és közhelyekből építjük fel. A fogyasztói társadalom hatalmas erővel sulykolja belénk, hogy mit és hogyan kellene venni, de szinte csupa felesleges árut sóz ránk. Mintha sokszor az élet nehezen megtalálható értelmét pótolná, ha az ember birtokosává válhat azoknak a tárgyaknak, amelyek a reklámok szerint boldogságot és könnyű életet jelentenek. Pedig ez nyilvánvalóan csak káprázat.
Csak olyasvalaki követi gondolkodás nélkül a divatot, fiatalos kifejezéssel pörög, aki nem akar, vagy nem mer erkölcsi problémákkal, az élet és a halál kérdéseivel szembenézni. Aki ezt az utat járja, annak olyan álomban telhetnek el a neki kimért évek, amelynek szereplői a szappanoperák sztárjai, a kereskedelmi televíziók műsorvezetői, a női magazinok fényképarcai. Csupa mitikussá növelt középszerű figura, akinek sorsával, szerelmi kalandjaival, súlyproblémáival foglalkozva el lehet felejteni környezetünk gondját-baját.
A felvilágosodás elvakult követőinek gondolattárából származik a hazugság, amelyet a marxizmus is továbbvitt: a vallás a nép ópiuma. A jelképes vagy néha már valóságos kábítószert viszont éppen korunk felszínes szemlélete adja védtelen polgárának. Az önző fogyasztói gondolkodás által elvész a közéleti aktivitás, az egyéniség, s végül az élet értelme is. Az anyagiasságra épülő fogyasztói társadalom szűk látókörű világnézete együtt jár a leegyszerűsítő materialista szemlélettel, a vallásvesztéssel.
Amikor túl sokat aggodalmaskodunk jövőnk felől, rájöhetünk, hogy mekkora ereje is van a hitnek. Attól tartok, a legtöbben elmerülnek ebben a posványban, ezért nincs esélyük arra, hogy kiteljesítsék a lehetőséget, amely bennük rejlik. Az árral szembe nehéz úszni, kevesen vállalják azt, hogy önálló értékrendet alakítsanak ki. Elszántság nélkül lehetetlen is, mert nem könnyű vállalni, hogy másként éljünk, mint a többség. Pedig mindenki megtalálhatja fontos szerepét a maga köreiben is.
Ha kevesen is, de akadnak azért néhányan, akik nem állnak meg félúton. Nélkülük erőtlenek lennénk. A holnap szentjeinek is nevezhetjük őket, mert ha olykor a megoldandó gondjaik hétköznapiak is, cselekedeteik túlmutatnak a jelenségeken. Figyeljünk jól, hátha sikerül meghallani csendes szavukat, meglátni arcuk ragyogását, megszorítani erős kezüket.

Kedves Barátom!

Tudod, ebben a koratavaszban azért könnyebben gondolhatunk a teljességre. Ha őszintén örülünk a melengető napsütésnek, a friss és jó szagú levegőnek, a megújuló természetnek, akkor minden fölösleges bonyodalom nélkül elfogadhatjuk a gondoskodó értelem és a szeretet létét a világ jelenségei mögött. S ekkor feltárulhat valami számunkra Szent Ferenc egyszerűségéből, amellyel ilyenkor is úrrá tudunk lenni nyomasztó gondjainkon.

Szeretettel üdvözöl: Barátod